„Nem én, hanem a munkám, az alkotásom a fontos”
Utoljára módositva: 2019-06-06 09:44:08

Sabău-Trifu Cristina szatmári egyházművész tervezte és készítette Ferenc pápa egyedi, a szentatya nyitott, közvetlen és szerény személyiségéhez illő kazuláját, amelyben a csíksomlyói szentmisét celebrálja majd. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel, nem csak a most elkészült ruháról, de az eddig elvezető útról is.

Holnap érkezik meg Bukarestbe Ferenc pápa, szombaton pedig a a csíksomlyói hegynyeregben mutat be szentmisét — ahol nem csak több százezernyi zarándok, de egyedi kazula (miseruha) is várja. A Sabău-Trifu Cristina szatmári egyházművész által készített öltözet hátoldalán a romániai pápalátogatás logója, elől pedig a csíksomlyói kegyszobor és kegytemplom látható, a sárga, barna, bordó és piros árnyalatok felhasználásával. „Benne van a harmónia és melegség, a béke, amit a pápa hoz és sugároz a világnak, és a virágok mellett néhány tövismotívum is helyet kapott a bordó „övezetben”, hiszen nem felejthetjük, nem hagyhatjuk ki és nem is tudjuk meg nem történtté tenni a szenvedést, amelyen a Csíksomlyón ünneplő nép is átment éppen hitéért vállalva az áldozatot és megpróbáltatást” — fogalmaz Sabău-Trifu Cristina.
Mint magyarázza, minden egyes alkalommal, amikor a szentatya elutazik valahová, egy liturgikus bizottság átgondol mindent, ami a látogatással kapcsolatos és természetesen azokon a helyszíneken, ahol misézik is, miseruhával várják. „A kérdés csak az, hogy milyen miseruhával. Ugyanis többnyire megrendelnek egy ruhát valamelyik ilyesmivel foglalkozó, nemzetközi cégtől — nem tudom, ezek mennyire minősíthetőek egyedi daraboknak. Viszont azt is tudom, hogy bizonyos helyeken külön volt tervezve, csak arra az alkalomra egy-egy ruha, egy szett, tehát a szentatya ruhája, a püspökök ruhája. Így történt ez itt Csíksomlyón is.” — mondja a művész, akivel nem csak az öltözetről, a tervezésről, de az addig vezető útról, pályájáról is beszélgettünk.

  Egyedi kazulában fogja celebrálni a szentmisét Ferenc pápa Csíksomlyón, de mi lesz a ruha további sorsa? A szentatya magával viszi? Vagy itt marad, valahol becsomagolva, esetleg kiállítják?

 —  Ezt a kérdést én is feltettem a ferences főatyának, mert nem tudtam, mi történik majd a ruhával. Az biztos: részemről ez adomány, amelyet Ferenc pápának készítettem. Meglehet, hogy átadják a szentatyának, de ezt még nem döntötték el. Mivel kimondottan „csíksomlyói” ruha, hiszen a somlyói motívum van rajta, nem is nagyon hiszem, hogy másvalahol misézne benne; valószínűbb, hogy megtartják és ott kiállítják a múzeumban, esetleg a kegytemplomban. Ez valamiképp tovább is vinné a ruha ‘életét’, hiszen még több ember látná.

 —  Amikor nekikezdett a tervezésnek, már első pillanattól volt egy határozott elképzelése, vagy alkotás közben voltak útkeresések, kísérletezgetések?

 —  Ahogy nekifogtam, éreztem, hogy egy nagyon nehéz feladat s elárulom miért. Kimondottan technikai probléma adódott, ugyanis a szentatya minden ilyen alkalommal egy úgynevezett palliumot visel, ami a pápák és a főpapok liturgikus viselete, a pápai vagy főpapi hatalom jelképe. Nos, ezt a palliumot a ruhára sálszerűen teszik rá, elől és hátul is lelóg egy 10 centiméteres sávban, ami viszont az én feladatomat nagyon megnehezítette, mert pont a középső mintát takarja. Úgy kellett kigondoljam – megtervezzem, hogy a minta hagyja ki ezt a sávot és azon kívül komponáljam azt, amit akarok. Életemben először találkoztam ezzel a problémával és nem volt könnyű megoldani, de végül sikerült: a belső sávot kiszélesítettem a vállak felé és szépen elhelyeztem a Szűzanya szobra utáni fényképet, textilanyagra nyomtatva s a másik oldalon a templom tornyait. Így elfért a kompozíció.

 —  A technikai megoldások, a mindennapi elkészítése hogyan zajlott? Teljes egészében ön szabta ki, varrta meg?

 —  Visszatérnék egy kicsit a tervezés folyamatára. Nagyon sokat töprengtem, hogy milyen formát adjak ennek a ruhának? Az alapszabásminta azonos minden ruhánál, ott nem variáltam, nem láttam értelmét. De ismervén a szentatya személyiségét, aki egy nyitott, közvetlen és szerény ember, mindezt valahogy ábrázolni akartam a ruhában – hozzá kell legyen szabva. Átgondolva a dolgokat arra jutottam: a ruha olyan kell legyen, hogy bár modern és műalkotás, de azért ne legyen annyira extravagáns, hogy nagyon átlépje a szokványos határokat; az emberek találjanak meg benne valamit a hagyományosból is. Éppen ezért követtem a hagyományos szabásmintát, a hagyományos elhelyezést, nem asszimetrikus darab, centrálisan helyeztem el a mintát — viszont azon a felületen szabadon mozogtam, színvoltokkal, vonalvezetéssel, varrásokkal.

Magát az anyagot sokat kerestem, aztán rá kellett jönnöm: amit évekkel ezelőtt még lehetett kapni, természetes szálakból készítette szöveteket, az már nincs. Akkor interneten rendeltem meg Németországból egy egyszerűnek kinéző, de nagyon finom, nagyon jó minőségű gyapjúszövetet – ez az alapanyag. A rátétek selyemdarabok, különböző textíliák saját kollekcióimból lettek összegyűjtve vagy most vásároltam, festettem, a felhasznált selyem és aranyszálakat szintén külföldön vásároltam meg. Az én feladatom a megtervezése, a művészi oldalának a kivitelezése volt, utána a darabok összeállítása, kiszabása, azt természetesen egy szakemberrel, egy szatmári varrónővel csináltuk közösen.

—  Minden szempontból, tervezésileg és elkészítésileg is egy nagy kihívás, nagy feladat volt — az érzelmi töltetén túl. Volt–e olyan pillanat munkálkodás közben, amikor nem mocorgott ott a gondolat, hogy ezt a ruhát ki is fogja viselni?

 —  Igen, volt ilyen pillanat — ugyanis menet közben ráeszméltem: nincs miért stresszeljem magam azért, mert a szentatyának készül. Lényegében ugyanazt csinálom, amit már 35 éve. Talán hasonló izgalmat éreztem, amikor életemben először készítettem ilyen papi ruhát a kolozsvári Szent Mihály templom számára. Igaz, menet közben voltak pillanatok, amikor nagyon izgultam, amíg tudatosult, hogy azt csinálom, amit szinte egy életen át. És ez adott egy jó értelembe vett megnyugvást, lecsillapodást, békét, hogy a folyamat tovább tudjon menni. Igen, végig békésen készítettem, és amit nagyon értékelek, hogy a ferences atya nem is zaklatott sűrű telefonálásokkal, megbízott bennem. A stressz inkább akkor kezdődött, amikor kitudódott, hogy én készítem — akkor nagyon sokan „rámszálltak”, éreztem a nyomást, az óriási elvárást. Na az volt a stressz és éreztem: túl sok ez nekem, nem lehet így csinálni. Voltak akik már két – három hete kérdezték: készen van már? Engem rémesen bosszantott ez a kérdés, egyrészt mert nem voltam elkészülve vele, másrészt éreztem az izgatott kíváncsiságot — én viszont szeretem, ha békén hagynak, amikor dolgozom. Nagyon jól tudom, mi a feladatom s mikorra kell elkészüljön.

  Kicsit visszatérve, nem csak erre az egy ruhára és ugorjunk 35 évet. Hogy indul el az ember ezen a pályán? Hogy dönti el, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

 —  Ez a döntés nem egyik napról a másikra született, hosszabb folyamat volt. Egyetemista koromban nagyon szoros és aktív kapcsolatot tartottam a kolozsvári Szent Mihály templom közösségével. Kommunizmus volt még és úgymond titokban csináltunk mindent; ugyanígy titokban kezdtem el ezeket a miseruhákat is készíteni, de akkor még nem tudtam, hogy ezt az utat választom. Menet közben annyira megszerettem ezt a világot – nem csak ruhákat készítek –, hogy mellette döntöttem. Én tulajdonképpen divattervezést végeztem a Ion Andreescu egyetem keretében, de aztán nálam a divattervezés erre, a liturgikus ruhák tervezésére „korlátozódott”, s ezen kívül templombelsőket tervezek, oltárképeket festek, vitráliákat (nem hagyományos), hanem festett üvegeket készítek, grafikai munkákat. Bennünket még az egyetemen így is képeztek ki, hogy mint művészek sok mindent tudjunk tervezni és készíteni – nem voltunk annyira szigorúan szakosítva, hogy csak egy kifejezésformát ismerjünk. Aztán az évek során állandóan ezekkel a liturgikus dolgokkal foglalkoztam, nagyon megszerettem és rájöttem: én erre vagyok hivatva. S a kommunizmus ellenére úgy döntöttem, ezt fogom választani, minden kompromisszum mellett. Fiatal voltam, rengeteg lendület volt bennem s ezt akartam csinálni. Végül szüleim is elfogadták ezt, édesanyám kimondottan örvendett, édesapám kicsit aggódott, viszont rábólintott, mert azt mondta: akkor leszek boldog, ha olyan pályát választok magamnak, amit szeretek. Az egyetemet követően, csíkszeredai gyakorlatozás után visszatértem Kolozsvárra, ott először egyházi alkalmazásba voltam, de mivel még nem tudtak kialakítani számomra megfelelő keretet, ideiglenesen sekrestyési funkciót is elvállaltam. ’89 után magánként kezdtem dolgozni s mind a mai napig így csinálom.

—  Az egész ország arról beszél, hogy ön készítette a pápa miseruháját. Ez a ‘reklám’, hírverés kihatással lesz-e a jövőre is?

 —  Ha valaki ezentúl megkeres, lehet azzal a tudattal teszi, hogy én készítettem a szentatya számára is egy ilyen ruhát — viszont én az maradok, aki eddig is voltam. Persze ez most nagyon nagy esemény az életemben, óriási megtiszteltetés, jóformán fel sem fogom, de én ezentúl is az maradok, aki voltam és ugyanúgy fogok dolgozni, mint eddig. Az erőm az korlátozott, nem tudom ipari mennyiségben ‘gyártani’ a liturgikus öltözeteket. Időnként megszületik egy-egy alkotás, és azt hiszem, ez így az igazi. Fiatal koromtól tudtam már: egyedi darabokat kell készítsek, teljesen mások a szempontjaim, s lemondtam az „ipari mennyiségű” készítésről. Ez pedig a munka minőségét segíti.

—  A különleges és egyedi darabokat sokkal inkább értékelik, mert abban nem az úgymond futószalagos munka van, hanem jóval több.

 — Megfigyeltem, tapasztalatból mondom, hogy a papjaink sem értik mindig a különbséget. Igazából kevesen vannak, akik értik és értékelik azt, mit is jelent egy egyedi darab – amikor rájöttem erre a konkrét problémára, felvettem a kapcsolatot a gyulafehérvári teológián az ottani liturgikus tanárokkal és pár éven keresztül tartottam egy – egy előadást a kispapoknak ebben a témában. Arra gondoltam, fel kell hívjam a figyelmüket: mit jelent az, hogy egyedi darab, az, hogy műalkotás. Nem csak magamról, saját munkáimról beszéltem, hanem hogy általában értsék meg a művészi alkotást, tudják azt értékelni, mert igazából őket erre nem képezte ki senki. S amit elkezdtem ezzel a tanítással, az tulajdonképpen arról szól, hogy a következő generáció megérte a művészet fontosságát. Nagyon fontosnak tartom, s ezentúl is, ahogy időm engedi, folytatom ezt az akciót. De nem csak ott a probléma. Az egész környezet, a mai világ alig értékeli a művészetet, kevesen és keveset áldoznak erre.

Nagyon érdekes, így visszapillantva a 35 évre, az elején (igaz, akkor fel sem tűnt annyira) olyan idős plébánosokat ismertem meg, akik mintha fogékonyabbak lettek volna a művészi dolgokra, mintha más nevelésben részesültek volna. S ahogy teltek az évek, egyre inkább proletár-felfogást fedeztem fel, mintha a fiatalabb generációk más környezetben nevelkedtek volna. Már nem volt meg az a régi műveltség bennük s ezt sajnos éreztem saját bőrömön is. Ki kellett harcoljak szinte minden új alkotást, amit létrehoztam – volt amikor könnyen ment, volt amikor nagyon meg kellett érte harcolni. Rájöttem: vannak dolgok, amire minket az egyetem nem készített fel: az, hogy hogyan tálaljuk a munkánkat, hogyan keressünk számára piacot, hogyan ajánljuk fel – erre senki soha nem képezett ki bennünket. Ez egy külön szakma. Igazából külön ember kellene erre.
Aki önmaga menedzsere az két ember helyett dolgozik, viszont nagyon kevés művész tudja ezt megengedni magának. Menet közben megtanulsz dolgokat, tudod mit mikor kell megmondani, felhívni a figyelmet valamire, de ehhez is kell egy gyakorlat. Lépésről lépésre tanultam meg én is az évek során – persze most sem tudom jól csinálni, de valamivel bölcsebb vagyok, mint 35 évvel ezelőtt.

—  Fiatal szakmai fórumokon van–e kinek ezt a tudást továbbadni?

—  Engem is nagyon foglalkoztat ez a kérdés, de például a váradi püspök is firtatta: van-e utód, akinek mindezeket átadjam. Sajnos mind a mai napig nem bukkantam még rá. Lehet nem kerestem eléggé, lehet, hogy ezentúl fogom megtalálni. De ritka az a mai fiatal, aki ezt vállalná, mert nem könnyű út. Nem volt sima, óriási nehézségek adódtak, amiket lelkileg át kellett vészelni s túl kellett tennem magam nagyon sok mindenen. Nem vagyok meggyőződve, hogy a mai fiatalok hajlandók ezt vállalni, ekkora áldozatot hozni. Másképp vannak beállítva, másképp gondolkodnak, más nevelést is kaptak. Mert engem keresztény módon neveltek s anyám nagyon nagy hangsúlyt fektetett arra,, hogy milyen áldozatot is kell vállalni a cél érdekében. Sőt, nekem egy apáca mondta régen (aki még börtönt is vállalt a kommunizmusban): ha te az egyháznak akarsz szolgálatot tenni és bármit is csinálni, el kell fogadd és el kell vállald a szenvedést, ami azzal jár. Milyen szenvedést? Börtönben, meghurcoltatásban nem volt részem, de adódtak más nehézségek – például elfogadtatni a katolikus egyházzal az itteni, erdélyi közösségekkel, hogy én román létemre római katolikus vagyok, hogy én is katolikus vagyok; hogy ebbe a munkába beálltam és őszintén csinálom. Voltak, akik állandóan gyanakodva néztek reám, és idegenkedtek a gondolattól – na ezt is el kellett valahogy könyveljem, fel kellett dolgozzam magamban, ez is egy nehézség volt. Másik abból adódott, hogy anno azt mondták a papok, főpapok: ügyes Trifu Cristina, de még igen fiatal, még nincs gyakorlata. Később aztán jöttek a nemzetiségi kérdések és ezt a nyomást én nagyon éreztem — ha nem is mondták ki soha. Pedig az ő nyelvükön beszéltem és Erdélyben nem számít kirívó ritkaságnak, ha valaki román létére katolikus. Na, ezen is túltettem magam. Aztán kezdtek elfogadni, s most egy pár éve egyfajta nyugalmat érzek, mintha békén lennék hagyva és végre elértem azt, hogy hagynak dolgozni! De nehézségek most is adódnak – művészetre nem költenek, nincs rá pénz. Pedig tulajdonképpen nem is pénz kérdése, igény nincs rá. Ez szomorú megállapítás és ezzel szembe kell nézni. És ki kell képezni az igényt, ami külön program, utánajárni, elmenni a teológiára, beszélgetni a fiatalokkal, fel– vagy kinyitni a szellemüket. Messze nem arról van szó, hogy saját magamat reklámozzam, azt úgyis hozza magával a munka, az elkészült alkotás, hanem a művészetet.


Pár éve a megboldogult Kovács Sándor kolozsvári főesperessel kezdtük s minden ősszel szervezzük azt Art Sacra kiállítást Kolozsvárt, ami a magyarországi fesztivál része, és szeretném Nagyváradra is elvinni. Ez egy közös kiállítás, 20 – 30 résztvevő művésszel, szakrális, nem kimondottan liturgikus témában. Feladatnak érzem azt is, hogy felvállalja és csináljam, mert nagy szükség van rá, hiszen egy egy ilyen kiállítás, fesztivál egyfajta kiindulópont lehet nagyon sok fiatal számára, ami ki- felnyitja a szemét. Ez sem könnyű, sima út – nagyon meg kell harcolni minden téren. Egyrészt meg kell értessem a papsággal, hogy ez egy fontos dolog; vannak, akik egyből megértik, mások idegenkednek. A művészek és főleg a fiatalok bevonásán is sokat kell dolgozni. Hiszem azt, hogy vannak, csak fel kell őket fedezni, felszínre kell hozni. És kellene maradjon egy kis energia az alkotásra is, meg annak kivitelezésére, és a pihenésre is. Mert ebben a szakmában, akárcsak minden művészi szakmában felmerül adott pillanatban a kiégés, kiüresedés, nincs mi újat mondjunk – ilyenkor meg kell állni, pihenni, és visszatérni a forrásokhoz és újra felfedezni a dolgokat, feltöltődni vagy ha úgy tetszik: újratöltődni.
Egy nagyobb munkát befejezve van, hogy három hónapig meg kell álljak. Az életem zajlik, a hétköznapi dolgokat ugyanúgy csinálom, de nem tudok újat alkotni, illetve ha nagyon megerőltettem magam, valami sikerül, de nehézkesen megy nagyon. Meg kell állnom, kell egy hosszabb idő, amikor egyszerűen nem foglalkoztat az alkotás. Minden csak a maga természetes ritmusában történhet meg.

 —  És ebben a természetes ritmusban történnek olyan kellemes meglepetések, hogy egyszer csak cseng a telefon és megkérik, „álmodjon” valami szépet a pápa csíksomlyói miseruhájára.

 — Az évek – évtizedek során nekem úgy vágyam volt, hogy vaj’egyszer az életben, csak nem tudtam mikor, milyen körülmények között, de jussak oda, hogy a mindenkori pápának egy ruhát készíthessek. Ez bennem egy nagyon régi vágy volt és valahogy hittem is benne, hogy egyszer teljesülni fog.

 — A szentatyával ön fog találkozni?

 — Nem hiszem. Ezt a dolgot nem erőltettem, nem volt ilyen igényem, főleg amikor megtudtam, vannak, akik ott „tolakodnak”, hogy a találkozáshoz jussanak őszentségével. Számomra az a legnagyobb elégtétel, hogy olyan dolgokat tudtam alkotni, amelyek ott vannak az oltárnál. Persze hatalmas élmény, óriási dolog lesz, ha a szentatyának bemutatnak és esetleg kezet fogunk, de igazából az a fontos, hogy a munkám lesz ott jelen. Ez sokkal több!

 — Nagyon kevés művészre, még kevesebb emberre jellemző ez a hozzáállás.

 — Visszahúzódó, mondjam azt: félénk típus vagyok és valahol jobban is érzem magam a tudattól, hogy kicsi a valószínűsége a személyes találkozásnak őszentségével. Óriási stressz volna számomra, maga a találkozás, meg mit is mondja neki – inkább maradja ki ebből. A munkám bőven elég, ennél nagyobb elégtétel alkotó számára nincs. Természetesen valahol ott leszek a tömegben, a plébániai közösségünkkel elmegyek én is – olyan jó lesz, mintha vakációra mennék, én is, a lelkem is. Egy legyek a millió közül, ne is ismerjen meg senki.

 Szabó Kinga Mária

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
  • Nincs kapcsolodó cikk
APRÓHIRDETÉS
SZATMÁRI NAP
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
NINCS POLL
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2019. október 23.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 60 dkg sertéstarja, só, frissen őrölt bors, 3 ek. napraforgóolaj, 8 dkg füstölt szalonna, 2 fej vöröshagyma, 1 ...