A 80 éves Gúzs Imrére emlékeztek

Gúzs Imre — sokak számára mind a mai napig Tanár úr — szó szerint beírta magát a szatmáriak szívébe. A születésének 80. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen nem csak pályafutását, de az együtt megélt eseményeket, vidám történeteket elevenítették fel.

Öt évvel ezelőtt még születésnapot köszönteni gyűltek össze a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont égisze alatt Gúzs Imre író-újságíró barátai, volt kollégái és tisztelői — kedden, 80. születésnapján a megemlékezés vette át a köszöntők helyét, felidézve nem csak az író-újságíró Gúzs Imrét, hanem az embert, akit a mosoly, a vicc és a derű soha nem hagyott el — még akkor sem, amikor lelkében viharok dúltak vagy szomorúság ült.

„Jól ismertem, kollégák voltunk hosszú éveken át és nem könnyű múlt időben beszélni róla” — vallotta be Veres István, a Szatmári Friss Újság egykori főszerkesztője, majd a szintén egykori kolléga, Máriás József összeállította életrajzból szemelgetve elevenítette fel annak a Gúzs Imrének a pályáját, akit az írás ördöge már fiatal középiskolás korában hatalmába kerített. Pályáját friss történelemtanári oklevéllel a zsebében az erdődi líceumban kezdte, majd a Bányavidéki Fáklya, utána pedig a Szatmári Hírlap újságírója volt 1974-ig, amikor eltanácsolták a laptól. Ekkor tanárként a Pusztadaróci Általános Iskolába került, a rendszerváltozás utáni napoktól pedig ismét szeretett szakmájának, az újságírásnak élhetett egészen nyugdíjazásáig.

A kommunista, főleg propagandára kényszerített újságcsinálás körülményei között is mindig megtalálta azt a keskeny ösvényt, amelyen az olvasók szívét elérhette. „Akkor is önmagát írta, amikor terepen volt, a száraz tények helyett a hangulatot igyekezett visszaadni, lélekközelbe küzdeni magát a témához — nagyon jól tudott bánni a magyar nyelvvel és fordulatos, színes fogalmazókészsége kollégái fölé emelte” — mondta Veres, felolvasva Gúzs Imre szakmai önvallomását: „Az írott szót nem pótolja sem a rádió, sem a televízió. A leírt szóban van valami bizalmas és az olvasó személyes ismerősöm, barátom.” Nagyon sokra tartotta a vidéki értelmiségiek, tanítók, tanárok munkáját, és ő is körükben érezte magát a legjobban — hiszen aki vidékről ír, az egy napra vidékivé válik és ő szinte minden nap átment ezen a metamorfózison. Minden egyes magyar faluban számtalan ismerőse, barátja volt, s közéjük járt a legszívesebben, ha a lap riportra küldte. De nem is kellett őt küldeni, nagyon szívesen ment magától is. Mindenhol szeretettel fogadták… A rendszerváltás utáni években ismét megnyílt számára ez a lehetőség. Nagy örömmel kereste fel régi ismerőseit az új helyzetben, és vitte magával azokat a fiatal újságírókat, akik akkoriban kerültek a laphoz. Átadta nekik tapasztalatait, az alapos terepismeretet, megismertette őket azokkal, akiket ő maga annyiszor példaképül állított írásaiban — tanítványai pedig, Fodor István, Simon Levente megbecsülésük, hálájuk jeléül rövidesen Tanár úrnak szólították. És így emlegetik mind a mai napig — köztük Elek György újságíró, aki felidézte, zöldfülűként milyen volt 1992-ben első, Erdődre vezető terepútja a Tanár úrral és milyen hihetetlen volt számára, hogy bár Gúzs alig egy-két szót jegyzetelt egész nap, mégis remek cikket pötyögött belőle saját külön bejáratú, fekete írógépén. „Függetlenül attól, hogy árnyékéban vagy fényében indultam, legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy neki köszönhetően Elek Györgyből Elek Gyuri lettem” — jelentette ki határozottan. Kereskényi Sándor muzeológus a prózaíró Gúzs Imrét méltatta — aki „nyomot hagyott a város történetében és a romániai magyar irodalomban egyaránt” — , kiemelve jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető stílusát, a Tamási-Nyírő-féle hagyománykövetését és neoszentimentális vonásait is. „Imre író maradt az újságírói asztalnál is, aki a nagyon rövid szintézisek mestere volt. Láttam, láttuk, hogyan kezelte az embereket, hihetetlen érzéke volt a lényeg meglátására, ilyen szemszögből Móriczhoz hasonlítanám” — mondta, rámutatva arra is: sajnálhatjuk, hogy napjainkból hiányoznak az ilyen formátumú személyiségek. A méltatásokat követően a jelenlévők tovább folytatták a kellemes beszélgetést, felidézve a hosszú évek-évtizedek alatt együtt megélt vidám vagy néha kevésbé vidám helyzeteket, történeteket, melyek közül nem egy könnyet csalt felesége, Magdi néni és leányai szemébe.

Szabó Kinga Mária