A bennünk élő gyermek felfedezése

Simon Emőke családterapeuta önismereti tréninget indított, ezzel segít felismerni azokat a gyerekkorból hozott sérüléseket, amelyek kihatnak az egyének, a családok, de legfőképpen az utódok életére. A bennünk élő gyermek felfedezése segít a megoldások megtalálásában.

„Egyetlen csecsemő sem képes érett, önzetlen módon szeretni. Inkább saját korára jellemző módon szeret. A gyerek egészséges növekedése attól függ, hogy valaki feltétel nélkül szeresse és elfogadja. Ha ez teljesül, a gyermek szeretetenergiája felszabadul, és így szeretni tud másokat. Ha a gyereket nem szeretik a saját lényéért, ÉN VAGYOK érzése megsérül. Mivel rendkívül dependens, egocentrikussága uralkodik el, és igazi lénye soha nem kerül felszínre. A feltétel nélküli szeretet hiánya a gyereket a legmélyebb ínség elszenvedésére ítéli.” (John Bradshaw)

Ez az idézet akár mottója is lehet annak az önismereti tréningnek, amit Simon Emőke családterapeuta indított el a bennünk élő gyermek felfedezésére. Az alábbiakban vele beszélgettünk.

— Honnan jött az ötlet?

— A rendelőben végzett munkám során észrevettem azt, hogy mindennapjainkban a legnagyobb probléma a saját énünkkel való kapcsolatnak az elveszítése. Ez nem más, mint a belső gyermekünkkel való kapcsolatunknak az elveszítése. Ez azt jelenti, hogy gyerekkorunkban nem kaptunk meg valamit, ami természetesen járt volna nekünk szüleinktől, ezért valahol megrekedt az életünk, valahol elveszítettük önmagunkat. Az eddigi terápiák során azt tapasztaltam, hogy mindig akkor van siker, amikor a sérültek újra magukra találnak. Azzal, hogy mindenféle szerepet felveszünk életünk folyamán, elveszítjük önmagunkat.

— Mi az, ami jár egy gyereknek a szülőktől?

— Elsősorban a feltétel nélküli szeretet az, amit minden gyermeknek meg kellene kapnia a szüleitől. Ha ez hiányzik a gyerekkorban, ha a szülők ugyanolyan sérülten kerülnek bele a szülői szerepbe, akkor nagyon sok akadályba ütközik a lelki fejlődés. Nagyon sok szülő a gyerekek által igyekszik pótolni azt, amit ő nem kapott meg. Nagyon sok szülő beleesik ebbe a hibába, s ezáltal a gyerek is sérül. Az a jó szülő, aki megismerte magát kellőképpen, szembenézett önmagával és a múltjával. Ha ez nem sikerül neki, vagy valami miatt fél ettől, akkor elég kicsi az esélye, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, amiket az ő szülei elkövettek valamikor.

— Mit jelent szembenézni a múlttal?

— Elsősorban szembenézni azokkal a fájdalmakkal, amiket átéltünk valamikor, és azokat akkor nem mertük megélni. Amíg ezeket nem merjük érezni, addig problémákat okoznak. Ilyenkor jön elő a belső gyermek, ő okozza ezeket a problémákat, mivel nem kapta meg azt, amit kellett volna.

— Ezt apa-anya egyszerre kell megtegye?

— Ideális eset, ha mind a ketten rendelkeznek kellő önismerettel, mind a ketten felnőttek, de nagyon fontos, hogy legalább az egyik szülő legyen stabil. Vannak esetek, amikor a másik felet nem lehet önismeretre bírni, csak ha az akarja, ha belátja, hogy szükség van változásra a gyerek érdekében. A legtöbben elég fiatalon kerülnek bele a házasságba, és akkor még nem mindenki veszi észre, hogy a másikat mire használja. Van, aki csak a szükségleteinek vagy a függőségi viszonyainak a kielégítésére. Amikor erre rádöbbennek, akkor értelmezni kell a kapcsolatot.

— Mit jelent az, hogy egyesek túl fiatalon kötnek házasságot? Egy ideje a házasságkötés kitolódik akár negyvenéves korra is, mégsem lehet azt mondani, hogy ezek jobb házasságok.

— Én azt mondom, hogy nem az évszámok szerinti kor dönti el azt, hogy ki mennyire érett a házasságra, mert lehet egy negyvenéves ember is gyerekes, aki megrekedt valahol, és mankót keres önmaga mellé, vagy nem bírja elviselni a magányt, és belemegy dolgokba; illetve egy húszéves is lehet emocionálisan eléggé fejlett. Minden attól függ, hogy milyen az illető személy érzelmi intelligenciája. Ha ezzel rendelkezik a szülő, észrevétlenül is átadja a gyereknek, az ilyen szülő tudja kezelni a gyerek érzéseit. Például ha a gyerek fél, egy intelligens szülő megérti az érzéseit. Egy olyan szülő, aki emociálisan nem intelligens, azt mondja: minek félsz, ne légy ilyen gyerekes, miért kell attól a kis dologtól félni? Vagy ha a gyerek sír, egy emociálisan fejlett szülő megvigasztalja és segít neki. Az a szülő, aki a saját fájdalmát látja ilyenkor a gyerekben, nem nagyon engedi meg a gyereknek, hogy sírjon. A gyereknek viszont szüksége van arra, hogy az érzéseit megértsék a szülők és visszaigazolják. A szülők elég nagy része félti a gyerekét, sokszor indokolatlanul. Valamilyen szinten természetes, hogy a szülők féltik a gyerekeiket, de tudatosítani kell, hogy a túlféltés, a túlóvás már valamilyen problémát jelent a szülő részéről. Az is lehet, hogy problémaelterelés. Az az ember, aki mindentől fél, valamilyen úton a félelemérzetet átvetíti a gyerekére is. Ha túlzásba visszük ezeket a dolgokat, az nem normális, nem egészséges.

— Hogyan lehet ezeket kezelni?

— A felnőttkori túlféltés elkezdődött már gyerekkorban. Ezek a gyerekek kicsi korukban is túl voltak féltve. Ha tudatosan belegondolunk ezekbe a dolgokba, a gond bárhol, bármikor megtörténhet. Én mindig féltem a repüléstől. Egyszer elindultam egy társasággal sétálni, és egy pillanaton múlott, hogy az egyik épületről nem esett a fejemre egy tégla. Abban a pillanatban úgy gondoltam, egy hajszálon múlott, hogy nem haltam meg a városközpontban, akkor minek félek annyira a repüléstől? Ha tudatosan vesszük a dolgokat, a baj megtörténhet bárhol, nem kell elmenni nagy távolságokba. Azok az emberek, akik ilyen dolgokkal foglalkoznak, más félelmekkel is tele vannak. Ezek a félelmek több év alatt gyűlnek össze. Az ilyen szülők lehetnek úgy nevelve, hogy gyerekkorukban a szüleik mindenre azt mondták, hogy nem szabad. Az elmélet szerint a túlóvás sokkal ártalmasabb a gyereknek, mint az elhanyagolás, mert nem fejlődik ki a gyerek autonómiája.

— Hogyan lehet fejleszteni a szülők érzelmi intelligenciáját?

— Azok a szülők, akik nem rendelkeznek érzelmi intelligenciával, nem tudják, hogy mi az. Sok szülő nem tudja azt, hogy belőle hiányzik egy nagyon fontos dolog, a jobbik eset az, ha tudatosul benne. Az érzelmi intelligencia tulajdonképpen azt jelenti, hogy az embernek vannak érzései, azokat meg tudja nevezni és ki tudja fejezni. A jobbik eset az, ha a szülő felismeri, hogy van egy ilyen típusú baj. Nagyon sokan üresnek mondják magukat, robotnak, túlterheltnek, és ehhez hasonló jelzőket mondanak magukra éppen az érzelmi hiány miatt. Nagyon sok embertől megkérdezem, hogy mit éreznek, és fogalmuk sincs. Nem tudják elmondani, mi az, amit éreznek egy bizonyos pillanatban. Az a szülő, akiben nincsenek érzések, pénzzel vagy tárgyakkal pótolja azokat a gyermeke számára. Sok minden hiányzik az emberek többségéből, mert átmentünk egy másfajta világba, és azt hiszem, régen az is jobb volt, hogy sokkal többet volt együtt a család. A gyerekeknek is voltak barátaik, akikkel együtt nőttek fel, de sajnos átvette a vezetést a virtuális világ. Ott nincs szükség érzelmekre. Nem jó irányba halad a világ. Én az iskolában bevezetném az önismereti fejlesztést. A gyerekek még nyitottak az ilyesmire. A gyerekeknek sokszor elég egy külső ember, aki valamilyen szinten visszaigazolja az érzések megnyilvánulását. Meg lehet állapítani, hogy egy arckifejezés mit jelent.

— Sokat beszélünk az eltávolodásról (férj-feleség, szülő-gyerek). Ezt mi okozza?

— Ami nagyon hiányzik a férj-feleség és a szülő-gyerek kapcsolatokból, az a kommunikáció. Ez egy nagyon fontos kapcsolódási forma. Ma már külön-külön mindenki elvan magával, de nincs kapcsolódás, amit beszélgetéssel lehet megteremteni és elmélyíteni. Nem arról kell beszélni, hogy mi történt velünk ma, hanem beszélgetni kell az érzéseinkről, a problémáinkról, hogy mi a belső gondunk, mi az, ami a másikban zavar. A kapcsolatokban az a lényeg, hogy ne kerüljük el a konfliktust. Mondjuk ki, de nem mindegy, hogyan. A párok, akiknél problémák jelentkeznek, nem nagyon tudnak egymással beszélgetni. A párok meg kell tanuljanak úgy beszélgetni, hogy meghallják, amit a másik mond. Nagyon jót tennének maguknak, de főleg a gyereküknek, ha meghallgatnák egymást, és közösen keresnének megoldásokat. A gyerek a szülők kapcsolatának a tükre. Ha a gyereknek pszichés problémája van, akkor mindig a szülők kapcsolatában kell matatni. Én még nem láttam olyan gyereket, akinek ha a szülei kapcsolata jól működik, pszichés problémái lennének. Ha rossz a kapcsolat, a gyereknek problémái lesznek. Ha a házastársak között nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene, azaz eltávolodnak egymástól, nem tudnak kapcsolódni, nő köztük a távolság, ennek következtében valamelyik szülő belekapaszkodik a gyerekbe. Ráragad, mankóként használja. Például nincs jó kapcsolat a férj és a feleség között, és az anyuka a gyerekhez közeledik, vele oszt meg mindent, együtt döntenek, úgy viselkedik az anya, mintha a gyerek volna a társa, a segítsége. Ilyen esetekben az anyuka elkezdi nagyon is kiszolgálni a gyereket. Ez nem egészséges, mert nem megfelelőek a határok. Egy egészséges családban a határok egyformák, olyan ez, mint egy egyenlő szárú háromszög. Sokszor nehéz elfogadni az anyukának, amikor a gyerekek kirepülnek otthonról, mert nem működik a kapcsolat a férjjel, és a gyereket használta fel, így marad egy nagy űr, és ilyenkor nagyon sok anyuka depresszióssá válik. Egy családban elsődleges a társ, vele kellene legyen a legbensőségesebb a viszony, a gyerek akkor a legboldogabb, amikor a szülők szeretik egymást. Ha a házastársi kapcsolat jól működik, sokkal könnyebb kifejezni a szeretetet a gyerek felé is. Ha a szülők nem szeretik egymást, a gyerekben sem fejlődnek ki az érzések, rideggé és közömbössé válik, amit később nehéz kiküszöbölni, mert nem abban nevelkedett.

— Más volt a viszony a mostani anyukák és az ő anyukáik között, mint a mostani anyukák és gyerekeik között. Észlelhető a változás?

— A mai anyukáknak nagy szükségük van a fejlődésre. Tartaniuk kellene a ritmust azzal, ami van. Én gyerekként mindig azt mondtam, soha nem fogom felnőttként azt mondani, hogy „Ezek a mai fiatalok…”, én bizony ma is haragszom azokra, akik bírálják a fiatalokat. Ma már gyors élet van, ők ebbe nőttek bele, ők nem tudják, milyen volt régen, és ezért nem lehet őket hibáztatni. El kell fogadni a változást, együtt kell haladni a korral, másként megerősödnek a konfliktusok.

— Valóban szükség van a szülők fejlesztésére, de hasonló fejlődésen kellene átmenjenek az iskolák is.

— Ha tehetném, nagyon sokat változtatnék az iskolán, mert nem jól működik. Azt érzem, hogy a mai gyerekek nagyon szoronganak. Nagyon kevés olyan tanár van, aki hivatásként éli meg a tanári pályát. Nagyon sok esetben hatalmi harc folyik, nem tisztelik a gyerekeket. Igaz, hogy a gyerekek is különböző családi környezetből érkeznek az iskolába, de én azt vettem észre, akármilyen a gyerek, ha érzi, hogy tisztelik és elfogadják olyannak, amilyen, ő azt viszonozza. A gyerekek érzik a tiszteletet, és érzik, ha el vannak fogadva. Minden gyereknek erre van szüksége. Általában a problémás gyerekek nem azért problémásak, mert így tartja kedvük, hanem hogy valamilyen szinten felhívják magukra a figyelmet. Nem könnyű a gyerekekkel dolgozni, mert sokfélék, de a tanárokból is hiányzik az önbizalom, a tartás. Ha ezt a gyerekek kiszimatolják, onnantól nem tisztelik a tanárt. Az önbizalom hiánya nagyon sok kárt okoz a tanárokban és a tanulókban is. A nevelésbe kellene a legtöbbet befektetni. Régebben a gyerek hét évig volt otthon, ma legtöbb három évig. Az iskolában minden tanár a saját tantárgyát tartja a legfontosabbnak, azt próbálja belenyomni a gyerekbe, de a gyerekek lelki fejlődésével nem foglalkoznak.

— Visszatérve az alaptémához van-e esély a bennünk élő gyermek felfedezésére?

— Mindegyikünkben van egy belső gyermek, akit valamikor megsebeztek. Ez a gyermek szépen elbújik, rakoncátlankodik, belehajszol mindenféle függőségbe, olyan viselkedésekbe, amilyeneket nem szeretnénk, belehajszol a depresszióba, és nem tudjuk, hogy ez miért van. Amikor elkezdjük felfedezni azt a gyermeket, aki valaha bennünk volt és megsérült, nem volt neki igazából semmilyen komolyabb támasza, vagy nem értette meg őt igazán senki, felnőttként kell adni neki egy támaszt, megnyugtatni a belső gyermekünket, hogy a problémák elkezdődjenek lassan megoldódni. Szükség van arra, hogy felidézzük azokat a helyzeteket, amik gyerekkorunkban történtek, amikor nem értettek meg minket, vagy magunkra voltunk hagyva valamilyen szinten. Meg kell tanulni megélni a fájdalmakat, még a maiakat is, szembesülni kell a régiekkel, és végül oda jutunk, hogy nincs szükség semmilyen pótcselekvésre. Nem könnyű megélni a fájdalmakat. Ezzel a pozitív pszichológiával és a pozitív gondolkodással azt értük el, hogy az érzéseinket egy kicsit megtagadtuk. Már gyerekkorban megtanultuk ezeket nem megélni. Ha felnőttkorban is ezt tesszük, az problémákat okoz. A negatív érzések meg nem élése előbb-utóbb azt eredményezi, hogy már a pozitívakat sem fogjuk megélni; ez szintén az érzelmi intelligencia hiányának a következménye. A belső gyermeknek felnőttkorban megengedjük, hogy érezze azt, amit valaha nem mert, de most ott vagyunk mellette felnőttként, és segítünk neki. A bennünk élő gyermek felfedezése önmagunk és gyermekünk sorsának a kulcsa. Egyéni döntéseken múlik.

Elek György