A cél: együtt haladni a krisztusi úton

Kilenc közösséggel és már papi szemináriummal büszkélkedhet Szatmárnémetiben a Neokatekumenális Út. Eljött az ideje tehát, hogy áttekintsük történetét és helyi fejlődését, a kezdetektől napjainkig Ft. Láng Pál kanonokkal folytatott beszélgetésünk keretében.

A Neokatekumenális Út az 1960-as években, Madridban, Palomeras Altas barakkjainak lakói között vette kezdetét, ahol a szegények kérésére Jézus Krisztus evangéliumát kezdték nekik hirdetni. Az idő múlásával ez a kerügma (a Jó Hír hirdetése, az üdvösség misztériuma), az Isten Igéje – Liturgia – Közösség által formált három lábon nyugvó katekétikai szintézisben öltött testet azzal a céllal, hogy az embereket a testvéri közösségre és érett hitre vezesse. A plébániákon különböző korú és más-más társadalmi helyzetben élő személyek alkotják a közösségeket, melyek együtt haladnak a krisztusi úton. A Neokatekumenális Út végső célja, hogy a híveket fokozatosan Jézus Krisztussal való bensőséges kapcsolatra vezesse, hogy őket az Egyház aktív tagjaivá és az Üdvözítő örömhírének mindenütt hiteles tanúivá tegye. Romániába 1990-ben érkezett, Szatmárnémetiben egy évre rá kezdődtek meg a katekézisek.

Ft. Láng Pál kanonok jelenleg a Szatmárnémetiben működő, „Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium” spirituálisa, székesegyházi plébános volt, amikor megkeresték a Neokatekumenális Út képviselői. Vele beszélgettünk, a Neokatekumenális Útról, a szatmári közösségekről, a szemináriumról. Így emlékezik vissza a kezdetekre:

— A Székesegyház plébánosa voltam 1990-ben, amikor egy vasárnap, az esti szentmise után a sekrestyébe jött hozzám egy pap, Paulo Such és egy világi, Peppino Roberti. A neokatekumenátusról kezdtek el mesélni. Addig erről az útról még nem hallottam semmit. Meghívtam őket vacsorázni, ott folytattuk a beszélgetést. Nekem tetszett mindaz, amit a Neokatekumenális Útról elmondtak. Másnap augusztus 15-e volt, a szamosdarai búcsú. Megegyeztünk abban, hogy eljönnek a búcsúra, majd az ebédre, és ott, Szamosdarán beszélni fognak a papoknak a Neokatekumenális Útról. Én azt gondoltam, hogy ez mindenkit úgy megérint majd, ahogy engem, de nem így történt. Ezek a katekéták azt kérték, hogy ha lehet, ne csak egy plébánián tarthassanak katekézist a Neokatekumenális Út helyi elindításaként. A Székesegyház-plébánia adott volt, de beszéltünk Amma Zoltánnal, a Hildegárda plébánosával is, aki szintén megengedte, hogy tartsanak ott is katekézist.

— De mégis ebben a beszélgetésben mi volt az, ami megfogta az Atyát? Miért tetszett meg a Neokatekumenális Út?

— Az érintett meg, hogy — a katekéták ígérete szerint — ez az út teljesen megváltoztatja az életünket. Egy, a hitben felnőtt keresztény életet ajánl, mély tapasztalattal... Amikor engem megkerestek, ők már Temesváron tartották a katekézis-sorozatot. Ott volt igazából a romániai kezdet, majd Nagyváradra mentek, és aztán hozzánk. Tizenöt katekézisből áll a sorozat. Először úgy kétszázan jöttek meghallgatni a katekéziseket, majd mindig kevesebben lettek, és maradtak a végére úgy harmincan. Jómagam akkor úgy gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi, mert annyira elfogytak az emberek. Viszont csodálattal töltött el, hogy az előadókat, a katekétákat a csökkenő létszám egyáltalán nem törte le, mindennek ellenére nagyon lelkesen folytatták a katekéziseket. Aztán a végén tartottak egy lelkigyakorlatot (mi ezt együttélésnek nevezzük, ti. együttélés az Úrral). A katekézis-sorozat mindig ezzel az együttéléssel zárul, amelyen megkérdezik a résztvevőktől, hogy igent mondanak-e mindarra, amit a katekézisekben hallottak, úgy, ahogy Mária is igent mondott Gábor főangyal szavára? Ők igent mondtak, s így megalakult nálunk az első kis neokatekumenális közösség. Ugyanúgy megalakult a Hildegárdában is egy közösség. Amikor bármelyik plébánián megalakul egy közösség, elkezdi járni a Neokatekumenális Utat.

Ez az út három pilléren nyugszik. Az egyik az igeliturgia. Minden héten összegyűlünk Isten igéjét olvasni és arról beszélgetni, hogy mit mond Isten ezen ige által az én életemnek. A másik pillér a heti Eukarisztia (szentmise). Az Eukarisztiát mindig szombaton este kis közösségekben ünnepeljük. Minden hónapban egyszer (vasárnap) a kis közösség összegyűl, elimádkozza a reggeli dicséretet a papi zsolozsmából. Utána együtt ebédelnek, majd mindenki sorban elmondja, mi történt az elmúlt hónapban az életében, hogyan tapasztalta meg abban a hónapban Isten jelenlétét. Ez utóbbi, a közösség a harmadik pillér. Ez a három pillér, három láb segít minket (egymást is), hogy az úton megmaradjunk, járjuk az utat, és lassan-lassan felnőtt keresztényekké legyünk.

Teltek az évek, voltak, akik kimaradtak. A Hildegárda közössége sajnos megszűnt, illetve beépült a székesegyházi plébánia közösségébe. A Székesegyházban minden évben tartottunk új katekézist, így újabb közösségek születtek. Az első években egyik közösség a másik után született...

Székesegyházi plébánosként a Kálvária-templom román közösségét is vezettem hét éven keresztül. Felmerült annak ötlete, hogy román nyelvű katekéziseket is tartsunk. A gondolatot tett követte. Így megszületett ott is az első közösség, amely párhuzamosan haladt, fejlődött a magyar nyelvűekkel. Aztán már minden évben tartottunk egy magyar és egy román nyelvű katekézist, s így születtek sorban a közösségek. Ha valamelyik évben a katekézisen részt vevők kis létszáma miatt mégsem született új közösség, akkor összekapcsoltuk a legutóbb született közösséggel, így azt megerősítettük. Ezt a módszert alkalmazzuk ma is. Jelenleg kilenc közösségünk van: magyar, román és kétnyelvű közösség.

— Most tehát a Szatmári Egyházmegyében a neokatekumenális közösségeknek a központja a Székesegyház-plébánia.

— Igen, a közösségek mindig plébániákhoz kapcsolódnak. De Romániában jelenleg működnek még közösségek Nagyváradon — ott egy magyar és egy román nyelvű római katolikus közösség, és két román nyelvű görögkatolikus közösség létezik. Zilahon van két görögkatolikus közösség, Aradon és Temesváron egy-egy római katolikus közösség. Néhány éve Székelyudvarhelyen is tartunk katekéziseket. Jelenleg ott két kedves közösségünk van. Valóban, romániai viszonylatban, Szatmárnémetiben a legerősebb a Neokatekumenális Út.

— Az indulás óta a szatmári neokatekumenális közösségek több papot is adtak az Egyháznak. Jól tudom?

— Igen, három papról van szó: Nuszer Miklós Németországban van, a Kölni Egyházmegye papja, Jakkel Károly Rómában pap, ott káplán és Strángó Péter, aki szintén a Római Egyházmegye papja.

— Szintén a papságnál maradva, ahogy születtek az első eredmények, a közösség fejlődött, megszületett annak a gondolata is, hogy legyen Szatmárnémetiben egy egyházmegyei missziós szeminárium.

— Ez is csak egy isteni csoda lehet. Már száz Redemptoris Mater szeminárium van szerte a világon. A legelső Rómában született — Szent II. János Pál pápa akaratából. Ő adta neki a Redemptoris Mater — a Megváltó Édesanyja — nevet, aztán különböző helyeken, a helyi püspök kérésére született a többi. Jenő püspökünknek is javasolták a katekéták ezt a típusú szemináriumot, én is beszéltem a püspök úrral erről. Ugyanakkor sokat imádkoztunk a neokatekumenális úton járó testvérekkel együtt. Kértük a Szűzanyát a zarándokutak alkalmával is — legutóbb Valenciában az „Amparos Segítő Szűzanyát”, a reménytelen ügyek pártfogóját —, de kértük Boldog Scheffler János püspök közbenjárását is, hogy lehessen nálunk is szeminárium.

Ezután a katekéták elmagyarázták a püspök úrnak, hogyan működik egy ilyen szeminárium, előkészítették az információs anyagokat, dokumentumokat. A püspök atya az egyházmegyei papi szenátus szavazására bocsátotta a szeminárium ügyét. A szenátus megszavazta, a püspök úr pedig jóváhagyta a szemináriumot. Ez volt 2011. szeptember 26-án. Ezután történt meg a kérvény aláírása 2012. március 30-án, majd a püspök úr 2013. január 20-án aláírta a szeminárium alapító dokumentumait is Porto San’Giorgióban, ünnepi szentmise keretében, mintegy ezerháromszáz személy előtt.

— Az aláírást követően megteremtették az adminisztrációs kereteket, és jöhettek Szatmárnémetibe a világ számos pontjáról a kispapok.

— Porto San’Giorgióban szokott lenni az összejövetel, amelyen a világ számos pontjáról érkező, több száz, papságra jelentkező fiatalt osztanak szét a világ számos pontján levő szemináriumokba. Kalapból vagy műanyag szatyorból húzzák ki a neveket, hogy ki, hova, melyik Redemptoris Mater szemináriumba megy tanulni. Nevük kihúzása után a fiúk igent mondanak a helységre is, ahol tanulni fognak. Így jutottak Szatmárnémetibe is a mi szeminaristáink. Az új szemináriumoknál mindig kell hogy legyen egy úgynevezett „garant” is, aki már valamelyik más szemináriumból jön, hogy az indulásnál segítsen. A második évben hozzánk is megérkezett a rektor, Andrea Gentilinek hívják, római születésű, a svájci Luganói Egyházmegye papja.

— Ez tehát egy kicsit más, de ugyanúgy papi szeminárium, amely felépítését tekintve kell hogy rendelkezzen rektorral, vezetőségi bizottsággal, lelki vezetővel, tanárokkal. A növendékek különböző évfolyamokon tanulnak, haladnak előre a diakónussá, majd pedig a pappá szentelésig.

— Igen, így van. A teológia tulajdonképpen öt-hat év, de két-három évig elmennek misszióba is, a világ bármely részére, hiszen ők misszionárius papoknak készülnek. Azért is a neve a szemináriumunknak „Szatmárnémeti Egyházmegyei Redemptoris Mater Missziós Szeminárium”.

A missziós évek után még visszajönnek, befejezik tanulmányaikat. Amikor majd a püspök úr pappá szentelik őket, a Szatmári Egyházmegyébe lesznek „inkardinálva”. Három–öt évig az egyházmegyében végeznek szolgálatot, ott ahova a Püspök Úr helyezi őket. Ha papként, három–öt év elteltével szeretnének a világ bármelyik részére misszióba menni, azt jelzik időben a püspök úrnak, és ő elengedheti őket. Ugye a II. Vatikáni Zsinat óta nem szabad már csak egy egyházmegyében gondolkodni a püspöknek. Ha mi igazán az Úr Jézus tanítványai vagyunk, akkor nem lehet az elég, hogy Szatmáron járnak templomba az emberek, és itt van elég pap, aki kiszolgálja a híveket. Segítenünk kell más egyházmegyéket is. El kell vinni az evangéliumot oda, ahol még nem hallottak Krisztusról, vagy ahol sokkal nagyobb a paphiány, mint nálunk. A világon sokfelé nagyon kevés a pap, az emberek vagy a hívek nagy számához viszonyítva. Szemináriumunk diákjai egyébként a luganói (Svájc) egyetem tanáraitól tanulnak, többnyire interneten keresztül, és úgy is vizsgáznak.

— Most másodévesek a szatmárnémeti szemináriumban tanuló kispapjaink. Ők különböző országokból jöttek. Hogy érzik nálunk magukat?

— Igen, a szeminárium a múlt tanévben kezdte meg működését, ez most a második év, tíz szeminaristával. Tehát még legalább hét-nyolc év, amíg az első kispapunkat a püspök úr felszentelheti. A növendékek Európából és az amerikai kontinensről jöttek. Finnországból, Spanyolországból, Olaszországból, Horvátországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Kolumbiából, Brazíliából vagy a Dominikai Köztársaságból eljönni, otthagyni családot, barátokat, nem könnyű. Ők is csak fiatalok, 18–27 év közöttiek, honvágyuk van, nehezebben találják meg a helyüket egy teljesen más országban, kultúrában, környezetben. Telefonon szokták tartani a kapcsolatot a szüleikkel. De különösebb problémáik nincsenek. Ők szabadok, és a Gondviselés majd megmutatja, hogy ide szánta őket, vagy sem. Mi úgy gondoljuk, ha már ide kerültek, akkor bizonyára Isten ide szánta őket. Megelégedettek, jól érzik magukat.

— Ha előretekint, hogyan látja a szatmári neokatekumenális közösségek jövőjét?

— Az igazi cél az, hogy a közösségekben mindenki felnőtt kereszténnyé váljon. Ha így lesz, és a világ sójává válnak, akkor hatni tudnak másokra is. Világossága, kovásza lesznek ennek a nemzedéknek. A szeminárium pedig, reméljük, fejlődni fog, minden évben fogunk kapni újabb növendékeket.