A család — az én családom

Milyen érdekes… csak néhány betű, s mégis, a hallatára mindenkiben érzések, érzelmek, képek bukkannak elő. Ez a szó magába foglalja mindazt, ami naponta alakítja mindennapi életünket, viselkedésünket, gondolatainkat, ami megtanítja mikor mi az illő, a helyes, hogyan viseljük kudarcainkat, bánatunkat, megtanít örülni a kis dolgoknak,

s örömet okozni másoknak. Ez az a szó, mely hol szeretetteljesen és odaadóan, hol pedig sértődötten, olykor-olykor haraggal hagyja el a tizenévesek ajkait. Ez az a korosztály,

mely a „már nem” és a „még nem” határán él, hisz ekkor már nem sorolnak bennünket a gyerekek közé, de még a felnőttekhez sem. Hirtelen egy olyan világba csöppenünk, ahol szinte már magunk sem tudjuk, hogy kik is vagyunk. Sokszor ezt az érzést szüleink sem könnyítik meg, mert túl fiatalnak tartanak minket az önálló döntésekhez, máskor pedig azt várják el tőlünk, hogy felnőttként viselkedjünk. Úgy gondolom, ez a helyzet minden tizenéves fiatallal, és a velünk megáldott szülőkkel is megesett már.

Nos, kedves olvasó, bár a felnőttek többsége azt vallja, hogy a fiataloknak csak az a dolguk, hogy jól tanuljanak, és talán, hogy rendben tartsák szobájukat, ám úgy gondolom, hogy — bár az emberi lelkek eleve kifürkészhetetlenek, de a hasonló korúakén még több elágazás van, ezért — nem szabad ennyiben hagyni a gyereknevelés dolgot. Mindezt a következtetést környezetemből vontam le, ahol minden korosztállyal körül vagyok véve, a kisiskolásoktól a nagyszülőkig. Az utóbbi persze a „Bezzeg

a mi időnkben…” elvet vallja, mire a „mai fiatalok” egyre újabb és újabb „válaszokat” eszelnek ki, és érvelnek saját igazuk mellett. Hogy nagyszüleink éltek-e jobb időket — vagyis mi vagyunk rosszkor, rossz helyen — vagy sem, ezt talán sohasem fogjuk megtudni, de mivel az időutazás még nem lehetséges, meg kell elégedniük velünk, mai fiatalokkal. Egy dolog azonban megmaradt a régebbi időkről. Ahogyan a múltban, úgy a jelenben is a gyerekeknek, fiataloknak, sőt ha nem is vallják be, de a felnőtteknek is

szükségük van szülőkre, akikhez BÁRMIKOR fordulhatnak… vagyis fordulhatnának…ha…

És sajnos sok család életében ott van az a HA. Ha nem lenne fáradt mikor hazaér, ha nem lenne épp ideges, feszült, ha egyszerűen, figyelne gyermekére. Sajnos van ilyen, biztos forrásból tudom. Barátnőmet sokszor biztatom, hogy „…de tudod, hogy szeretnek téged…” De hol van a gond? Ki hibázott? És mi a megoldás? És a kérdés… mi a

család szerepe?

Nos pont ez… hogy megtanítson szeretni, odafigyelni, felelősséget vállalni, és ha már felelősséget vállaltunk valakiért, akkor azt tegyük teljes odaadással, minden szeretetet megadva.

„Szent kincs a gyermek teste-lelke,

szeretni kell azt melegen,

és fölnevelni azt féltő gonddal,

hogy tiszta, jó, erős legyen.”

/SZEMLÉR FERENC/

A család olyan leírhatatlan kötelékek gombolyagja, melyet ha egyszer jól összekötöttünk, akkor azt már senki sem szakíthatja szét. Az összetevőket nem könnyű beszerezni, mert nem kaphatók bevásárlóközpontokban. Ami kell, az egy jó adag türelem, megértés, adni akarás, figyelmesség, megbocsátás, békesség, szelídség, önmegtartóztatás, és ami összeköti a szálakat az a rengeteg sok, leírhatatlan SZERETET. Abban a hiszemben élek — s úgy gondolom jól hiszem — hogy a miénk, egy ilyen család. Persze néha szópárbajokkal, de végül is a miénk, az én családom. Életemben nagy szerepe van ennek a leírhatatlan köteléknek a szívem csücskén. Ez az, ami hiányzik, ha nincs velem, és aminek igen hálás vagyok, ha arra gondolok, hogy hány és hány árva ember él közöttünk, akik nem élvezhetik azt a sok áldást, ami vele jár.

Családomnak köszönhetem, hogy sok más kamasztól eltérően, nem hódolok

ilyen-olyan káros szenvedélyeknek, melyektől környezetem csapdába esett

tagjai nem tudnak szabadulni. Hát ez a család szerepe, hogy megmutassa,

milyen az az igazi jó…

Nem az, amit nap mint nap az utcán látunk, hanem az a jó, amit a szívünkben

kellene látnunk, ha néhanapján belekukkantunk.

Családunk nélkül hiányosak vagyunk. Mintha a kirakóból a lényeges darabok

valahogy eltűnnének, és egy nagy lyuk tátongana szívünk azon csücskén, ahol

a szeretet, és az összetartozás helye van.

Csak az tud teljes életet élni, ki mögött ott van a biztos háttér, a család, ami talán itt kezdődik az iskolapadok közt, mikor egy-egy fogalmazás keretén belül elmélkedünk, hogy milyenek is leszünk tíz, húsz év múlva? Megtaláljuk-e majd azt, akivel tisztességre, szeretetre, szorgalomra nevelhetjük utódainkat? Azt az elkövetkező nemzedéket, amely a mi

nyelvünket fogja beszélni, és ezen a nyelven fogja kigagyogni első szavait,

s jó reménység szerint, így mondhatja majd ki hálával, hogy SZERETLEK ANYA.

Mindezt akkor tudjuk majd elérni, ha mi is nap mint nap jó példát látunk szüleinktől, tanárainktól, embertársainktól, akik nem néznek le olykor-olykor gyermeki gondolkodásunk, vagy gyermeki viselkedésünk miatt, de többet sem várnak el tőlünk, mint akik valójában vagyunk. Lehet, hogy néha szemtelenek, önzőek, nagyravágyóak, de mindenkor SZERETETRE ÉHESEK. A szeretetre, melyet megkaphatunk egy beszélgetésben, néhány kedves szóban, dicséretben, a „miértekre” adott válaszokban, a ránk szánt időben, vagy akár egy nagy ölelésben, hisz nem elég szeretni, de ezt éreztetnünk is kell egymással. Ilyenkor nem drága ajándékokra vágyunk, csak arra a kis

gesztusra, mellyel szolgáljuk egymást.

A szolgaság megkeményíti a szívet, de ha mindezt önként, szeretetből tesszük, megtapasztalhatjuk a „jobb adni, mint kapni” áldásait, hogy szívesen és örömmel szolgáljunk egymásnak, s nem csak a család keretein belül.

Tehát mit is kívánhat egy gyerek a szüleitől? A választ Birtalan Ferenc egyik idézetében találtam meg, mely hűen tolmácsolja saját, és úgy gondolom még sok korombeli fiatal kérését, elvárásait a felnőttekkel szemben:

„Engem ne emeljen a magasba senki,

Ha nem tud addig tartani,

Míg tényleg megnövök,

Guggoljon le ide mellém,

Ha nem csak hallani,

De érteni akar,

Hogy közel legyen a szívdobogásunk.”

S ha mindez valósággá válik, és a felnőttből egy rövid időre újból gyermek lesz, megérti majd annak gondját, baját, s vele együtt minden félelmét. Így talán sok családban elkerülhetővé válhatnának a fölösleges viták, konfliktusok, és mi, fiatalok is megpróbálnánk jobban „ együttműködni”. A fáradt napok forgatagában néha köd vonul szemünk elé, s nem vesszük észre, mik is életünkben az igazán fontos dolgok. Vagy inkább kik.

Sokszor veszítjük el barátainkat csak azért, mert nem volt időnk „megereszteni” egy telefonhívást sem, hogylétük felől érdeklődve. S ugyanígy kerülhetünk távol szüleinktől, ha nem találjuk meg a közös nyelvet.

A nyelvet, mely épp anyanyelvünk, csak nem ismerjük meg egymás ajkáról…

Épp ezért szükséges, hogy időt szánjunk az élet ilyen — tananyagból kihagyott fejezeteire is. Megismerni, megérteni, majd használni a nyelvet, mely szavak nélkül is működik, nap mint nap a feltörekvő, és a már lassan lenyugvó nemzedék között. Mindezt azért, hogy ne kelljen egyedül szembeszállnunk a rideg valósággal, mely nem kímélne minket, s összeroppantana mint az óceán, a mélyére zuhant ladikot. Ezért kell ez a mindenkor megértő, összetartó közösség, mely ha odaadó szeretetben tud élni, akkor a legkisebb tutajon is kényelmesen elfér, és segítséget nyújt, ha a mély vízbe esve, fuldokolni kezdenénk.

Tehát a lényeg — a tömör igazság, melyet idáig boncolgattam az, hogy:

SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA!

Bármikor, tűzön-vízen át…

Kálai Előd, Hám János líceum, IV. osztály

A Családi Hétvége és a Gyermeknap apropóján arra kértük a gyerekeket, osszák meg velünk kedves családi történetüket, olyan hétköznapi vagy ünnepi pillanathoz kapcsolódó élményüket, mely a család összetartozását példázza. A kisebbektől rajzokat kaptunk, melyeket IDE kattintva tekinthet meg.