A föl-földobott kő (…) amelyből vétetett
Mészáros Lőrinc tanár, a bogdándi Petri Mór Általános Iskola nyugalmazott igazgatója, kultúraszervező kapta az idei Ezüstgyopár Életműdíjat. Az alábbiakban életéről, pályafutásáról, életcéljáról, valamint az elismerés fogadásáról kérdeztük.
— Számtalan elismerésben részesült tanári és kultúraszervezői pályafutása során, legutóbb Ezüstgyopár Életműdíjjal tüntették ki. A laudációban olyan, a múlt rendszerben kifejtett tevékenységeiről is szó esett, amelyekhez hasonlóval nem sokan dicsekedhetnek. Hogyan tekint ön vissza azokra a nem könnyű évekre?
— „Föl-földobott kő, földedre hullva,/ Kicsi országom, újra meg újra/ Hazajön a fiad./ Messze tornyokat látogat sorba,/ Szédül, elbusong s lehull a porba,/Amelyből vétetett.” (Ady Endre: A föl-földobott kő)
Ady ezen sorai jellemezték a legkifejezőbben a bogdándi nemzedékem azon tagjait, akik a hosszú hallgatás, dermedtség, elszigeteltség a szilágysági hepehupában, az embert s állatot egyaránt nem kímélő földműves munka után végül elindultak „messze tornyokat” látni — és sorra-rendre ki is kötöttek a szilágycsehi középiskolában. Sokan közülünk lehulltunk a porba, amelyből vétettünk. Az 1970-es évek elején a bogdándi iskola már arról volt híres, hogy csaknem minden tantárgyat szaktanár tanított és ezek a tanárok mind helybeliek. Jómagamnak már nem is jutott katedra csak a Maros megyei Backamadarason, majd két év elteltével Hadadnádasdon, ahova naponta ingáztam 23 éven át. A mindent megszépítő emlékezet azt mondatja velem, hogy nem volt egy leányálom, éppen az ingázás miatt. Munka volt rengeteg, tudásra szomjas gyerek is, a feltételeket, az oktatási körülményeket mi próbáltuk megteremteni kisebb-nagyobb sikerrel. Nádasdhoz kötődik pedagógusi pályám egyik legemlékezetesebb eseménye. Az „aranykorban’’ az iskola a kollektív gazdaságok segítségére „sietett’’ az őszi betakarításban, és ez a „segítség” gyakran eltartott október végéig is. Általában a fizetség elmaradt, vagy az „illetékes elvtárs” értékelte elítélően mind a gyerekek, mind pedig a tanárok munkáját. Hadadnádasdon ez nem így történt. Elmentem az elnök úrhoz, nem véletlen az úr kifejezés, és elmondtam, hogy szeretnék a tavaszi vakációban egyhetes országos kirándulást szervezni, és a gyerekek őszi munkáját nem lehetne-e némi anyagiakkal honorálni? Megbeszéltük, megegyeztünk és a kirándulást megszerveztem 40–50 gyerek részére. Nos, ne feledjük, ebben az időben már ugyancsak dühöngött a magyarellenesség, már a helységek nevét is csak románul lehetett emlegetni, minden, ami történhetett ebben az országban, az csak a párt dicsőségéről és a román nemzet hősiességéről szólott. Ilyen társadalmi konjunktúrában ismerkedett évente 40–50 gyerek az én „idegenvezetésemmel” Erdély történelmével, művészeti, kulturális életével, építészetével és földrajzával. Négy ilyen országos kirándulást szerveztem, és közben bejártuk az országot. Nem kevés felelősséggel járt 50 gyerekkel elindulni egy hétre, és hol voltak akkor még a mobiltelefonok, a Facebook és más, hasonló információs lehetőségek? Egyedül a könyvek jelentették a forrásanyagot, azok közül is csak egy bizonyos orientációjú könyvek. Vásároltam is annyi könyvet, hogy a fizetésem alaposan megsenyvedte. Nem véletlen, hogy hatszor néztem meg a színházban Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámáját. Bolyai gondolatai lettek az életem meghatározói: „Az ember csak akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja” — a másik pedig „a matematikáért élni és nem a matematikából, az emberért élni és nem az emberből”. Én még hozzátettem „a közösségért élni és nem a közösségből”.
— A rendszerváltás után nem volt szüksége különösebb átállásra, tovább folytatta addigi munkáját, nem kevesebb sikerrel. Mi volt a titka a folytonosságnak?
— „A közösségért élni és nem a közösségből” jelszó megmaradt. Igyekeztem ezt tenni mint a Bogdándi Református Egyházközség főgondnoka ’89 után, vagy mint a Nagykárolyi Református Egyházmegye világi képviselője a püspökségen, Nagyváradon. Mint iskolaigazgató Hadadnádasdon 12 évig, majd 2000. január 1-től 2015. augusztus végéig Bogdándon. Mint kultúraszervező Heltai, Móricz, Tamási, Sütő A., Molnár F., Örkény I. darabjainak a bemutatójával (a régi, hideg kultúrotthoni próbák következményeit sokan még ma is érezzük, de a siker mindent feledtet). Ezt a célt szolgálta a Pro Senectute Alapítvány és az Idősek Otthonának megalapítása, mely már 17 éve létezik, az országos hírre szert tett Rozsmalint néptánccsoportban való tevékenykedésünk a feleségemmel. 13 alkalommal szerveztem meg a Bogdándi Nemzetiségi Néptánctalálkozót. Közben eltelt 43 év munkával, nem kevés gonddal, problémával, sikerrel és sikertelenséggel. Ilyen is volt. Nem panaszkodom, elégedett vagyok, eddig ezt még soha ki nem mondtam, de most már kimondhatom. Befejeződött egy korszak az életemben, remélem a következő — és azt is, hogy lesz következő — korszakban is megtalálom az értelmes élet kulcsát. Örvendtem, ha mások is értékelték a munkámat. Örvendtem, amikor 2010-ben EMKE-díjat kaptam, örvendtem, amikor 2011-ben a Szatmár Megyei Tanács „A falu mécsese” díját megkaptam és különösen örvendek ennek a mostani díjnak, az Ezüstgyopár Életműdíjnak, amit másik két neves kollégámmal együtt vehettem át Szovátán az RMPSZ elnökétől. Az örömnek vannak fokozatai is: a csúcspontot az jelentette számomra, hogy ezen az ünnepségen részt vett két volt tanítványom, akiknek 1972–74 között voltam osztályfőnökük a Maros megyei Backamadarason. 41 év után először találkozni a volt tanítványokkal, akik még emlékeznek a volt oszira, leírhatatlan boldogság.
Elek György
