A hazatérés napját ünnepelték Hadadon

Jubilált Hadad és a hazatérés napja, amely messze nem a megszokott, „sörivásos, sült kolbászos” népünnepélyek sorába tartozik, hanem a szervezők megpróbálták tartalmas, lélekben is felemelő programokkal szórakoztatni a megjelenteket, hazaérkezetteket.

A Szatmár megye mezsgyéjén lévő, néprajzi szempontból a Tövisháthoz tartozó Hadadot több mint hatszáz évvel ezelőtt említették az első dokumentumok, s egykor Közép-Szolnok vármegye egyik legjelentősebb települése volt. A mind a mai napig jelentős eseménynek számító havi, akkor még „országos” nagyvásár megtartásának jogát Mátyás királytól kapta, mint ahogy 1482-ben a mezőváros rangot is, melyet meg is tartott az 1876-os magyarországi területi átszervezésekig — ekkor egyesítették Közép-Szolnokot Kraszna vármegyével Szilágy néven.

Jelenleg a Szatmár megyében periférikus helyzetben lévő községközpont egyike a legtöbb műemlékkel rendelkező vidéki településeknek, és utcáit járva akárha történelemkönyvet lapoznánk: a 18. század második felében épült barokk Wesselényi-kastély egyike volt a legelső barokk kastélyoknak Erdélyben; a 19. század utolsó harmadában épített, eklektikus stílusú Dégenfeld-kastély; a 15. században gótikus stílusban épült református temploma mérműves ablakaival, a Sipos Dávid által faragott reneszánsz kőszószékkel és 17. századi harangjaival meghatározó épülete a falunak. Akárcsak a templom mellett álló református papi lak, mely a 18. században épült az egykori hadadi vár köveinek felhasználásával — egyébként a vár helye nem ismert, a kutatók úgy feltételezik, hogy a mai Wesselényi-kastély (felső kastély) helyén állhatott —, illetve a Wesselényiek által a 18. században betelepített németek barokk stílusú evangélikus temploma.

Természetes hát, hogy Hadad Napjának is a Dégenfeld-kastély árnyas fákkal borított udvara és kertje adott otthont — immár tizenötödik alkalommal. A résztvevők, a közelebbről és távolabbról hazatértek, illetve a vendégek számára egyértelmű: Hadad Napja nem a megszokott, „sörivásos, sült kolbászos” népünnepélyek sorába tartozik, hanem a szervezők megpróbálták tartalmas, lélekben is felemelő programokkal szórakoztatni a megjelenteket. Ennek az alapelvnek az értelmében háromórás ökumenikus istentisztelettel, imákkal, a sámsoni és hadadnádasdi baptista gyülekezet összevont fúvószenekarának szolgálatával tarkított megnyitóval kezdődött az ünnepség — hiszen a sokféle nemzetiséghez és valláshoz tartozó községbeliek számára ez a nap az együvé tartozást, együtt imádkozást és közös szórakozást szolgálja, különös fontosságát pedig az adja, hogy ilyenkor hazatér az elszármazottak többsége — nemcsak a közelebbi településekről, de országhatárokon és tengeren túlról is. Ezt emelte ki köszöntőjében a község polgármestere és baptista lelkész, Balog Ferenc is: „Összetartozunk, egy közösség vagyunk felekezettől, anyanyelvünktől függetlenül. Összekötnek a közös emlékek, és sokakat már nem is a jelen, hanem a múlt hozott haza szülőfalujukba. Megfogyatkozva bár, de megtörve nem — visszük tovább, amit szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk, s igaz ugyan: nagyon sok fiatal elment, de mégis reménykedünk a jövőben. Vannak még feladataink, messze még az út vége, és hiszem, ez a közösség képes lesz rá, hogy megőrizze hagyományait, felépítse templomát, újraépítse kultúrházát. Aki teheti, jöjjön haza, a fiatalok pedig — ha nem nagyon muszáj — ne költözzenek messze Hadadtól. Isten ide helyezett bennünket, igyekezzünk megmaradni” — hangsúlyozta.

„De ebből néktek lesz tanúbizonyságotok”

A református istentisztelet igéjét Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese hirdette Lukács evangéliuma alapján, rámutatva: hervadhatatlan és elmúlhatatlan jóleső érzés mindig hazajönni. „Nagyon sokan nyakukba vették a világot, így mentek el német testvéreink innen, több mint 700-an, így mentek el magyar testvéreink, szétszóródtunk, és mégis, ragaszkodunk hozzá, hogy hazajöjjünk — megmagyarázhatatlan késztetés ez, még akkor is, ha szülői házunknak már csak romjai vannak meg, de akkor is ide álmodunk, bármely pontján is éljünk e világnak. Ki kell állnunk az Isten által adott értékek mellett, és nem szabad szégyellni hitünket. Krisztus megtart bennünket, de nekünk is meg kell mutatnunk, hogy az Ő népe vagyunk” — fogalmazott. S mintegy ezt a gondolatot folytatta Gerhard Wagner, Hadad evangélikus lelkésze, aki német nyelvű igehirdetésében úgy fogalmazott: a család az otthonunk, de a templom is ugyanilyen otthonunk, s ma nemcsak az egymással, de az Istennel való találkozásnak is együtt örülhetünk, hiszen Jézus követése nem magánügy, hanem közösségi ügy, akárcsak az egymás iránt való felelősségünk. S ehhez hozzátartozik az is, hogy megváltozzunk, hogy jobbak és megbocsátóbbak legyünk. „A falunak nincs szüksége arra, hogy napja legyen — ebből a napból nekünk van szükségünk valamire. A többi vasárnapon mindenki visszamegy a saját templomába, saját nyelvéhez — de egy az Isten, aki mindannyiunkban munkálkodik” — mondta Tőtös Beáta hadadi tiszteletesasszony, Fazakas György nádasdi baptista lelkész pedig azt hangsúlyozta: a Krisztustól kapott nyugalomra, csendre vágyunk mindannyian, és sokan ezért a nyugalomért is jöttek most haza Hadadra.

Az ökumenikus istentiszteletet követően az egykori Wesselényi-kastély egyik mellékszárnyában várták ebédre a vendégeket és hazatérteket — függetlenül attól, hogy valóban volt-e hová hazatérni, vagy már csak a szülők sírjához, az egykori „otthon” kapuja előtt tudtak megállni.

Az ebéd után, kora délután pedig kezdetüket vették a kulturális események, előbb a helybéli és környező települések, illetve a testvértelepülés Szihalom néptáncosai perdültek táncra, majd — igencsak éles ellentétként — a mulatós zene előadói léptek a színpadra, majd színpompás tűzijáték és szabadtéri bál zárta Hadad község napját.

Szabó Kinga Mária