A hit az élet és a megmaradás

Tegnap Szatmárhegyen rendezték meg az Erdődről elszármazottak gyülekezeti szövetségeinek találkozóját. Igét hirdetett Balogh Enikő kismajtényi lelkipásztor, történelmi beszámolót tartott Kovács József szatmárhegyi lelkipásztor. Kiállítás nyílt a helyi egyházközség történetéről.

Tegnap a szatmárhegyi református templomban ünnepi istentisztelettel vette kezdetét a találkozó, amelyen Balogh Enikő kismajtényi lelkipásztor hirdetett igét. Azokra az eseményekre emlékeztetett, amikor otthonukból űzték el azokat, akik nem mondtak le hitükről. Ma is nagyon sokan élnek nehéz körülmények között, de vigasz számukra az isteni szeretet, a lehetőség, hogy családi közösségekben éljünk, ahol a szeretet, a megértés és a hit uralkodik. A hit az élet és a megmaradás — hangsúlyozta az igehirdető. Isten nem megsemmisíteni akarta az otthonukból elűzött erdődi reformátusokat, hanem megerősíteni a hitüket. Isten megtartó erejének a jele, hogy az egykoron elűzöttek utódai most itt lehetnek. Az emberi kapcsolatok megmaradásában fontos a szeretet, hogy a családokban és a közösségekben a szeretet és a béke uralkodjon. A mai egyháznak az a feladata, hogy mindezeket hirdesse.

Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese köszöntötte a résztvevőket, majd a helyi nőszövetség tagjai énekelt és Sebesi Eszter szavalt.

A történelmet a győztesek írják

Kovács József szatmárhegyi lelkipásztor történelmi beszámolójában kiemelte, hogy ez alkalommal a vesztesekről, de hitükben valóban győztesekről emlékeznek meg. Azokról, akik hitüket nem tagadták meg, és a korabeli „bujdosó magyar” életformát választották. Valaha erdődiek voltak ők, akiknek a vallási türelmetlenség miatt menekülniük kellett, de számukra otthont adott Dobra, Magyargéres, Szatmárhegy és Kismajtény. 246 évvel az események után, az utókor hálás. A Károlyi család diadalmenete az 1711-es szatmári béke után következik, amikor kényszerű véget ér a Rákóczi-szabadságharc. A Károlyi család osztrákpárti volt, nem akarta, hogy a magyarság különváljon az osztrákoktól. A békekötés után a Habsburg-háztól busás jutalmazásban lett részük, így került kezükbe Erdőd és vidéke. Hogy hűségüket megmutassák, és az osztrák hatalmat e vidéken is megszilárdítsák, engedélyt kaptak, hogy külföldről, Németországból és Ausztriából hozzanak be telepeseket, svábokat és frankokat. Az engedély kérését azzal magyarázták, hogy a több éven át tartó pestis sok áldozatot szedett, ezért nem volt elég személy, aki az ő mezőgazdasági területeiken dolgozzon, tehát saját kevés hasznuk miatt nem tudják hatékonyan támogatni az osztrák érdekeket. Gróf Károlyi Sándor ügynökeit megbízta, hogy a mai Ausztria és Németország területéről toborozzon sváb és frank családokat, akik hajlandóak az ő birtokaira költözni. Cserébe házat, gazdagon termő földet, jószágot, erdőt ígért nekik. Ez a telepítés több hullámban történt, tartott egész 1768-ig, és egybeesett az ellenreformációval. Károlyi Sándor (1669–1743) 74 évet élt. 57 éves korában történt Erdőd első betelepítése, ezután még 17 éven át. Az addig színmagyar Erdődre 1726-ban érkezett meg a telepesek első csoportja, folyamatos volt a beköltöztetés, de folyamatos volt a sváb elvándorlás/elszökés is. A beköltözöttek közül sokan csalódtak, mert Károlyi Sándor nem tartotta be ígéretét: kész házak, már megművelt területek kellett volna hogy várják őket, ehelyett se ház, se föld nem várta őket, és éheztek. Nem csoda, ha a folyamatos betelepítés során számos sváb elszökött más vidékre, vagy visszavándorolt őshazájába. A magyarok és a svábok közti ellentét megmaradt, sőt fokozódott, aminek eredményeképp a svábok 1748-ban azt kérték gróf Károlyi Ferenctől, hogy jelöljön ki nekik egy helységet, amelyben csak ők lakjanak, vagy pedig költöztesse el a magyarokat Erdődről. Az óhaj húsz év múltán Károlyi Antal által teljesedett be. Elhatározta, hogy Erdődöt tiszta sváb községgé teszi. 1768 májusában új külföldi telepeseket hozott. A valóság azonban az, hogy parancsra és kényszerítés mellett kellett elhagyják az őslakos erdődi magyar reformátusok házukat, vagyonukat, városkájukat, az erdődi dombra épült templomot. Becsapottnak érezték magukat, de a svábok és a frankok is, akik nem azért érkeztek lakni és dolgozni Erdődre, hogy mások otthonát elvegyék. A Szatmárhegyi Református Egyházközség birtokában van egy korabeli visszaemlékezés, amelyet féltve őriznek. Ez a dokumentum Erdőd utolsó lelkészétől származik, mely az elűzetést örökíti meg. Papolczy Károly azokat kérdezte meg, akik gyermekként és ifjúként kellett meneküljenek. Kovács József lelkipásztor hangsúlyozta: a mai emlékezés nyissa meg a jövő szép reményét, hogy akik még itt vagyunk közös gyökerekkel rendelkezők, mint befogadók és mint befogadottak, itt e földön a békességet — és ezáltal Isten országát építsük, szolgáljuk!

A részt vevő egyházközösségek újra aláírták a gyülekezeti szövetségi megállapodást, majd átvonultak a gyülekezeti terembe, ahol megtekintették az egyháztörténeti kiállítást. A találkozó a kultúrotthonban folytatódott: a helyi fiatalok kulturális műsort mutattak be és kötetlen beszélgetés következett szeretetvendégséggel.

 Elek György