A huszonöt éve indult forradalom

Huszonöt éve Temesváron vette kezdetét az a népfelkelés, ami néhány nappal később forradalommá nőtte ki magát és megbuktatta Közép- és Kelet-Európa egyik legerősebb diktatúráját, a Ceauşescu–rendszert.

1989 a változások éve volt Közép- és Kelet-Európában, egymást követően buktak meg a kommunista diktatúrák. Huszonöt év elteltével még mindig vitatott, hogy a szocialista blokk népei unták meg a zsarnok hatalmak uralmát vagy nyugati érdekek segítették elő, hogy ezek az országok rátérjenek a demokratizálódás útjára. Amikor Magyarországon már alakulóban volt a többpárt-rendszer, bomladozóban volt a berlini fal és elkezdett szétszakadozni Csehszlovákia, Romániában a szekuritáté emberei meghurcolták, félholtra verték, bebörtönözték azokat, akik a rendszer ellen mertek szólni. Mindenki nézte a Panorámát, sokan szólni se mertek, amikor Tőkés László megszólalt Chrudinák Alajos mikrofonja előtt, hogy elkezdje lebontani a hallgatás falát. Ma is kérdés: miután az első Tőkés-interjú adásba került, hogyan jöhetett be utána többször az országba Chrudinák újabb műsorokat készíteni? Miért nem állította félre a szekuritáté Tőkést, ahogy azt nagyon sok olyan személlyel megtette, akik az uralkodó rendszer ellenségei voltak. Tőkés neve azokban a hetekben nem szerepelt a párt felügyelete alatt lévő újságokban és az egyetlen televíziócsatornán, mégis róla beszéltek a legtöbben és a legtöbbet, mert olyan dolgokat mondott ki, amely mindenki problémája volt, de mindenki örült annak, ha azt valaki más teszi meg. 1989 decemberében az emberek még féltek, ezt a félelmet kellett akkor feloldani, ennek a kockázatát vállalta fel akkor Tőkés László.

Egy ellopott forradalom emlékei

Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

1989-ben Tőkés László temesvári református lelkészt a nagyváradi püspök, Papp László felfüggesztette állásából, és bírósági végzés alapján el kellett hagynia a parókiát. Tőkés ezt megtagadta és azért, hogy megvédjék a támadásoktól, egy idő után az egyházközség férfi tagjai (alkalmanként 7–8 személy) felváltva biztosították a templom mellett lévő lelkészi szolgálati lakásának éjjel-nappali őrzését. Tőkés a Magyar Televízió december 11-én sugárzott Panoráma című műsorában beszámolt az őt és családját sújtó hatósági intézkedésekről, bírálta a bukaresti rezsimet, és kérte a nemzetközi közvélemény támogatását. A romániai forradalom Temesváron kezdődött, Dózsa György megégetésének és a Bolyai–geometria megszületésének helyén, és épp Bolyai János születésnapján, december 15-én. Szatmár megyében a temesvári eseményekről csak annyit lehetett megtudni, amennyit a Magyar Rádió és Televízió hírül adott, vagy ha valaki Temesvárról hazaérkezett. Szatmárnémetiben létezett egy értelmiségi csoportosulás, akik a decemberi eseményeket megelőzően találkozgattak egymás lakásán, ahol megosztották a birtokukban lévő információkat, olvasmányélményeiket, illetve beszélgettek a romániai helyzetről. Ezen találkozások fő jellemzője az volt, hogy bírálták a rendszert, de nem merült fel radikális elképzelés, illetve semmilyen konkrét forgatókönyvet nem dolgoztak ki. Az alábbiakban és az elkövetkező napokban ennek a csoportnak a tagjai közül szólaltatunk meg néhányat, hogy emlékezzenek vissza az akkor történtekre.

Csirák Csaba, az értelmiségi csoportosulás egyik tagja így emlékezik vissza a 25 évvel ezelőtt történtekre:

„Valamiféle eszközökkel én is kerestem az alkalmat arra, hogy a rendszer nem is annyira kommunista, mint magyarellenes élét elvegyük. Ebbe a csatába a kiskolcsi, nagykolcsi, szamoskrassói és az ombodi diákok is beálltak. Az ember akkor csinál valami lényegest, hogyha hisz abban, hogy annak lesz valami értelme. Az a fajta kulturális — nem nevezném kultúrpolitikainak — tevékenység, amelyik az anyanyelv használata mellett állt ki, amely az anyanyelv fontosságára akarta felhívni a figyelmet, hogy köztünk nagy emberek élnek, olyan költők is, mint Gellért Sándor, Fényi István, Szilágyi Domokos és mások, nem volt hiábavaló. Akkor körülbelül harminc költő műveiből állítottam össze műsort. Ezt azért tettem, mert hittem, hogy lesz változás. Arról nem is álmodoztam, hogy ez egyik napról a másikra bekövetkezhet. Az a diktatúra annyira erős volt, annyira szervezett, és annyira nagy volt a hatalma, hogy még a családban sem mertünk bármiről beszélgetni. Ezek a dolgok félelmet keltettek az emberben, a félelem pedig elveszi az ember erejét és gyengíti a hitét. Én mindig hittem, hogy semmi sem tarthat örökké. Érzelmileg nehéz volt megemészteni azt a hirtelen változást, ami egyik percről a másikra történt. Én akkor ezt ártatlanul éltem meg. Hittem, hogy az RMDSZ-t mi alakítjuk meg. Később jöttem rá, hogy az RMDSZ nem alulról szerveződött, hanem felülről. Akkor azt hittem, hogy alkotók, teremtők azok, akik az RMDSZ-t létrehozták. Utólag nagy csalódás volt számomra, hogy bukaresti utasításokat kaptak egyesek, amit saját javaslatukként tálalták találkozókon. Engem Muzsnay Árpád vont be a politikába, ő mozgott ebben az ügyben Parászka Miklóssal. A későbbiekben is voltak, akik azt hitték, hogy valóban mi alakítjuk az RMDSZ életét, mások viszont kapott utasításokra irányították a hangulatot. Már december 22. délelőtt odajött hozzám Muzsnay és Parászka, hogy kellene alakítani egy magyar szervezetet. Még aznap találkoztunk valamelyik temetőben, mert ott volt a félelem azokban, akik azt hitték, hogy ezt valóban mi csináljuk. Az első kérdés az volt: hogy kellene nevezni. Muzsnay felsorolta azt a három-négy nevet, amelyeket Bukarestből ajánlották. December 24-én ismét összegyűltünk az új központban, hogy ne legyen feltűnő és ne veszélyeztessük senkinek a lakását. Többször is találkoztunk, amíg december 26-án megszerveztük a színházban az alakuló ülést. A színház zsúfolásig megtelt, de a színház utcája is. Ez olyan energiákat kölcsönzött a magyarságnak, ami évekig tartotta a lelket és a hitet, hogy egy jó ügyben, egy jó célért álltunk össze. 1996-ig lelkes mozgatórugója voltam az RMDSZ-nek, amíg rádöbbentem, hogy a közösség már kevésbé számít, sokkal inkább az egyéni érdekek.