A jó harcos bírja harc nélkül?

A mai társadalmat — de a kis közösségeket is — nemcsak (sőt sokszor nem elsősorban) a politikusai vezetik, hanem a gazdasági, tudományos, kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Románia szélsőségesen elitvezérelt ország. Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a központi intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg „a népi hatalom” idején, a változások után pedig lehetetlenné tették az újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem nagyon sok kis monopóliumot, nagyon sok kis diktatúrát — az élet számos területén. Ezért van az, hogy ha az ország komoly bajban van, arról elsősorban az elit tehet. Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, mit tartunk követésre méltó iránynak közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek, az elit határozza meg. Huszonkét éve tart a román elit úgymond megújulása. Egyesek ezt abban látják, hogy fiatalítani kell, meg kell szabadulni a múlt rendszer szekértolóitól, mások úgy látják, hogy szükség van azoknak az idősebbeknek a tapasztalatára, akik képesek megújulni. Most nem azt akarjuk eldönteni, hogy kinek van igaza, hanem arra a kérdésre keressük a választ, hogy képes-e a politikai elit a megújulásra? Azt tapasztaljuk, hogy legyen az fiatal vagy idősebb politikus, egyet mond és mást cselekszik. Mindenki azt hangoztatja, hogy azért lép politikai pályára, hogy a közösség érdekeit képviselhesse, a közösséget — a mi esetünkben a magyar közösséget — szolgálhassa. És mit tapasztalunk? Miközben a közösséget „szolgálja”, s mellesleg egyéni érdekeinek érvényesítése tekintetében sem jár rosszul, egyszer csak emeli a kalapját, és kijelenti: elegem van, átadom a helyem a fiataloknak. Kérdezem magamban: lehet-e egy hadvezérnek fontosabb egy díszvacsora, mint a végső csatában a győzelem?

Elek György