A kényszermunka emléknapjára
Utoljára módositva: 2019-11-25 13:43:38

A szovjet hadifogságba, majd kényszermunkára került meghurcoltakról, különösen a málenkij robot áldozatairól nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben. Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944 novemberében a kárpátaljai magyarság elhurcoltatása egyúttal etnikai tisztogatást jelentett. A történészek szerint mintegy negyvenezer magyart vittek el málenkij robotra, többségüket a szolyvai gyűjtőtáborból. A rendszerváltást követően Kárpátalján hangsúlyosan megemlékeztek a világtörténelem eme szomorú fejezetéről, és Szolyván kegyeleti emlékhelyet hoztak létre.

A hallgatás fala fokozatosan megtört a rendszerváltással; azóta megemlékezésekre, emlékjelállításokra, kiadványok megjelentetésére és filmek készítésére kerülhetett sor. Közben informálódást és kutatást szolgáló honlapok kezdték meg és tették folyamatossá a működésüket: neb.hu (Nemzeti Emlékezet Bizottság), katonakagulagon.hu. 2017 februárjában megalakult a Málenkij Robot Emlékhely az átkeresztelt Ferencvárosi pályaudvar – Málenkij Robot Emlékhely villamosmegálló szomszédságában. A Magyar Nemzeti Múzeum új, állandó kiállítóhelye egy háromszintes, másfél-két méteres falakkal körülvett, „atombiztos” épületben, a világháború és a hidegháború idején a Magyar Államvasutak (MÁV) légoltalmi óvóhelyén jött létre.

A kényszermunka nemcsak a földrajzilag behatárolt mai Magyarországra és Kárpátaljára, hanem kiemelten Erdélyre is vonatkozik. Nagy méretet öltött a romániai magyarok és náluk nagyobb számban a romániai németek kényszermunkára hurcolása. Megjegyzendő, hogy a szász lakosság német identitásán túl a náluk nagyobb számban meghurcolt bánsági és szatmári svábok többsége erőteljes, akár domináns magyar identitással rendelkezett. Továbbá az előírt és szigorúan megkövetelt létszám teljesítése érdekében sokszor németes nevű magyarokat tartóztattak le. Az első deportálási hullámban, 1944. szeptember-október folyamán, a Vörös Hadsereg átvonulása idején Észak-Erdélyben mintegy húszezer magyar polgári lakos esett szovjet fogságba, és a Foksány melletti gyűjtőtáborból elsősorban az Urál-hegység lábánál elterülő munkatáborokba kerültek. A szovjetek legkorábban Háromszéken és a Csíki-medencében gyűjtöttek össze mintegy háromezer magyar civilt, majd a Maros völgyében becslések szerint négyezer magyar polgári lakost. Ezt követően Torda és Kolozsvár környékén került sor a még nagyobb méretű letartóztatásokra, mivel a hiányzó hadifogolylétszám egy részét magyar civilekkel pótolták.

Az elhurcolások második hulláma már elsősorban a német lakosságot érintette, legalább hetven-nyolcvan ezer személyt, akiket — többek között — a manapság háborús viszonyok közé került Kelet-Ukrajnába, a Donyec-medencei szénbányákba deportáltak. Általános gyakorlat szerint a szovjet haderő bárkit bárhonnan és bármikor közmunkára, annak ígérete helyett pedig kényszermunkára hurcolhatott. A gyanútlan emberek néhány napos „kis munka” helyett néhány éves rabszolgamunkára kerültek kegyetlen körülmények közé. Összességében az elpusztult erdélyi áldozatok száma mintegy húszezerre tehető, de akár harmincezerre is, amennyiben azt vesszük figyelembe, hogy három kényszermunkatáborba száműzött személyből utólag csak kettő tért haza.

A GULAG-GUPVI táborok egyszerre szolgálták az ingyenes munkaerő biztosítását a szocializmus építéséhez, valamint a politikailag megbízhatatlan elemek semlegesítését, átnevelését. A szovjet és a német állampolgárok után a kényszermunkatáborok legtöbb áldozata magyar volt. Becslések szerint a szovjet munkatáborokban dolgoztatott magyar állampolgárok — beleértve az időközben elcsatolt területeket is — száma megközelíti az egymillió főt. Pontosan nem lehet meghatározni sem az ártatlanul elhurcoltak számát, sem az elpusztult áldozatok számát. Átlagosan egyharmaduk sohasem szabadult ki, nem élte túl a viszontagságokat; már a gyűjtőtáborokban, a tranzittáborokban, kiutazás közben, a kialakult járványok miatt vagy a kényszermunka során vesztette életét. Többségük jeltelenül és névtelenül szerepel, kisebb részük a szovjet nyilvántartásokba kerülve, máig feltáratlan tömegsírokban elhantolva. Ma már ki lehet és ki kell mondani: mintegy háromszázezer magyar meghurcolt halt meg a Szovjetunió lágereiben, összességében többen, mint a második világháború harcterein.

Végül méltányolnunk kell, hogy az elmúlt évtizedben jelentős lépések történtek térségünkben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a kommunizmus idején ártatlanul elhurcoltakra. Az Európai Unió 2011-ben augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák (kommunizmus és fasizmus) áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, és érdekelt tagállamai számára lehetőséget nyújtott a megemlékezésre. A következő évben, 2012-ben a magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjaként nevezte meg. Újabb néhány év elteltével, 2015-ben Magyarország kormánya meghirdette a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét. Romániában március 9-e lett a kommunista totalitárius rendszer áldozatainak az emléknapja.

A pokol bugyrait megjárt, a rendszerváltáskor 90. évét betöltő (amúgy száz évet megélt), örökösen optimista Placid atya megállapítása szolgál biztatásul, amikor kijelentette: ő még él, de a Szovjetunió már nincs. Sajnos már ő is a síron túlról emlékeztet az elhurcoltak emlékének ápolására, kutató- és gyűjtőmunka végzésére. Halála évében, 2017-ben készült az Örök tél című magyar történelmi filmdráma, azóta számos díj és elismerés birtokosa, amely a második világháború végén málenkij robotra hurcolt több százezer némaságra ítélt magyar áldozatnak állít emléket. Sohase feledjük őket!

Dr. Ábrám Zoltán

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
  • Nincs kapcsolodó cikk
APRÓHIRDETÉS
SZATMÁRI NAP
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
NINCS POLL
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2020. április 3.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 50 dkg liszt, 10 dkg vaj, 2 db tojás, 2 dl tej, 2,5 dkg friss élesztő, 10 dkg ...