A kisebbség és a többség régen és ma (II.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívottak beszélgettek a kisebbség és a többség viszonyáról, a kisebbségek megjelenéséről a történelemben, valamint a kisebbségi kérdés megoldásának lehetőségeiről a jelenlegi társadalomban.

A beszélgetésen részt vett: Póti Eduárd történelemtanár, Cristina Sabău-Trifu képzőművész, Orbán Mihály jezsuita szerzetes-plébános, Veres István újságíró és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Cristina Sabău-Trifu alapnemzetisége román, mégis a római katolikus egyházhoz tartozik. Édesanyja részéről van egy kis magyar és német beoltottság is. A nagymama német volt, de magyarnak is tartotta magát. Ez nem annyira különleges, mert Erdélyben rengetegen vannak így. Édesanyja eredetileg görögkatolikus volt, de átkérette magát a római katolikus egyházba, mert az apácáknál nevelkedett, és a római katolikus hitben mélyült el. Édesanyja nagyon vallásosan nevelte, ezért nagyon belenőtt a vallásosságba. Gyerekkorától tanulta a román és a magyar nyelvet. Mindig nagyon zavarja, ha a magyarok és a románok vagy más nemzetek között valamilyen konfliktushelyzet alakul ki. Rémesen tud szenvedni, mert érzi, hogy ez nem egy normális helyzet. Érdekes tapasztalatai vannak ennek kapcsán. Észrevette, hogy egy kicsit furcsa bogárnak tekinti a román többség, de a magyar közösség is. Nemcsak hogy aktív tagja a római katolikus egyháznak, hanem egyházművészettel foglakozik több mint harminc éve. Román nemzetiségű kollégái csodálkoznak, jóformán nem tudják, hova tegyék. Ilyenkor érzi át, mit jelent kisebbségben élni. Néha nem könnyű ezt a feladatot vállalni és kiállni, éppen azért, mert lépten-nyomon azt érzi, hogy egyfajta megkülönböztetésben van része. Nagyon sokan nem tudják eldönteni, hogy fekete vagy fehér, tudniillik, nem ismerik az árnyalatokat. Cristina azt hiányolja ezen a vidéken, hogy nagyon sok ember csak feketében vagy fehérben gondolkodik, nem számol azzal, hogy márpedig a világ sokkal színesebb. Azt sajnálja, hogy a mostani helyzet nem kedvez annak a szemléletnek, hogy a vegyes házasságokban született személyek felvállalják a sokszínűséget, tanuljanak nyelveket, és ismerjék meg azokat a kultúrákat, amelyekből gyökereznek. A pluralizmus csak gazdagságot jelent. Nem zavaros a gondolkodása, a látásmódja, sőt, sokkal nyitottabb, mint mások, nincs megfosztva semmitől, állítja Cristina.

Orbán Mihály úgy gondolja, hogy Erdélynek éppen ez a sokszínűség volt mindig az erőssége. Nagyszebeni születésű, és keverékcsaládból származik: édesanyja román, édesapja félig magyar, félig szász. Már gyerekkorában beszélte mind a három nyelvet. Édesanyja ortodox volt, de meggyőződésből római katolikus lett. Édesapja evangélikus-lutheránus volt, a gyerekek római katolikusok. A huszadik század elején Nagyszebenben még többségben voltak a szászok, és szinte mindenki beszélte a három nyelvet. Sajnos a mai emberben már a tudat sem létezik, ami erősíti abban, hogy mennyire fontos a nemzeti megmaradás.

Cristina elmondta, hogy édesapja mindig mondta az édesanyjának, hogy beszéljen magyarul is a gyerekekkel, tanuljanak meg írni és olvasni is. Ő ügyvédként sokszor került kellemetlen helyzetbe amiatt, hogy nem tudott magyarul.

Orbán unokaöccse példáját hozta fel — elsőéves egyetemista Kolozsváron —, akinek olyan képe alakult ki a magyarokról, amit egyes sajtóorgánumok is hangoztatnak: a magyarok túl sokat követelnek, s ha itt nem kapják meg a jogaikat, miért nem mennek el oda, ahol többségben vannak, mint ahogy elmentek a szászok? Kialakult benne egy negatív kép a magyarokról anélkül, hogy ő ismerne magyarokat. Az ember világképének a kialakulását a szülők életmódja, viselkedése, példája határozza meg. Nagyon fontos, hogy mindenkit emberként tiszteljünk, és olyan példát mutassunk, ami segít a jó jellem kialakulásában.

Cristina úgy érzi, hogy az utolsó években kialakult egy fundamentális magatartás, de ez lehet, hogy a politikai megnyilvánulások hatása, azok következménye. Ezt a fundamentalizmust érezzük, amikor olyan kijelentésekkel találkozunk, hogy nem vagy jó román, mert nem vagy ortodox. A görögkatolikus egyház is kisebbségi helyzetben van, visszaszorított, eltűrt vallásként kezelik.

Orbán Mihály szerint nagy téma a nemzeti és a vallási hovatartozás. A római katolikus egyház egyetemes, benne van a nevében, helyben viszont alkalmazkodni kell, el kell dönteni, melyik az első, a vallás vagy a hovatartozás. A legfontosabb az, hogy az ember találkozzon élő emberrel. Nem elég a könyv, nem elég a nevelés, a száraz elméleti dolog. Régen több nemzet, több vallás tagjai találkoztak rendszeresen. Miután a francia forradalom után megjelent az ideológia, majd a politikai pártok, jöttek a prioritások is, amiket nyomni kellett. Azokat az embereket, akik nem rendelkeznek mély gyökerekkel, könnyen lehet befolyásolni minden téren. Nincsenek emberi légkörök. Nagyon kell vigyázni arra, hogy ne csak a templom maradjon, ahol mi vagyunk a többségben, ahol mi szabjuk meg a nyelvet stb. Ne jussunk oda, hogy elzárkózunk, még a családban történő elzárkózás is káros.

Póti Eduárd arról beszélt, hogy a vallása mennyire határozza meg a nemzetiségét. A kérdésre a vallásos nevelés adja meg a választ. Az ember nemzetisége valahol az önazonosság tudatától függ. Póti édesanyja román és ortodox, édesapja magyar és református. Ha valaki megkérdezi tőle, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát, azt válaszolja: magyarnak és reformátusnak. Egy olyan kultúrkörnyezetben, mint a szatmári, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát valaki, az teljesen az önazonosságtudattól és az önmeghatározástól függ.

Hol van ennek a vallásban a szerepe? Ott, hogy a szülei és a nagyszülei milyen nyelven tanították meg imádkozni, és milyen nyelven tanították meg hinni abban az Istenben, akitől az élete függ. Ilyen formában a vallás lehet egy olyan alakító erő, amely hozzásegít ahhoz, hogy meg tudja határozni, hova tartozik nemzeti és vallási szempontból, akár kisebbségben, akár többségben.

Mit jelent az a vallás, amiben hisz az ember és amit követ?

Nem elég a hit, azt is tudni kell, miben hiszek. A reformátusok azt tartják, hogy a reformáció igehirdetés. Onnan indult és azzá teljesedett. Az a típusú igehirdetés, amely nem csupán a szószékekről hangzik, hanem az is, amit az ember hirdet beszédében, viselkedésében, tetteiben, cselekedeteiben, életmódjában stb. Ha a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban a diákoknak nemcsak tudást, hanem református szellemiséget is át tudnak adni, ha a végzős diákok hithű keresztyénekké válnak, akkor csak pozitív lehet a vallásos nevelés, bármilyen nyelven is szóljon az, vagy bármilyen nyelven is tanítsák azt. A kisebbségnek és a többségnek az egyik sarokköve, hogy miután meghatározza valaki a vallását és nemzetiségét, minek érzi magát, kisebbséginek vagy többséginek. A történelem azt bizonyítja, hogy soha nem volt könnyű kisebbséginek lenni. Akármilyen módszert is válasszon a többségi nemzet a kisebbségiekkel kapcsolatban — békésebbet vagy erőszakosabbat —, onnantól kezdve, hogy az amerikai nemzet kiirtotta a többséget, akár asszimilációban gondolkodunk, akár békés egymás mellett élésben, mindig megvoltak és meglesznek az együtt élők vagy egymás mellett élők esetében a kisebb súrlódási foltok, amelyek a beszélgetés során elhangzottak: a mindennapi problémákkal is meg lehet élni, csak attól függ, hogyan éljük meg. Aki hátrányos helyzetűnek minősíti magát, érezni fogja annak a hátrányát, az fogja meghatározni a gondolkodásmódját, a beszédét, tetteit, cselekedeteit. Aki előnyt tud kovácsolni a nemzeti kisebbségéből, teljesen másként fog cselekedni, beszélni, és azzal a környezetére is hat. Az ember mindennapi életét a vallásossága, a hite, az élethelyzete, a családi körülményei és a gazdasági dimenziók befolyásolják a legjobban. Svájcban azért lehet viszonylag békésen élni egymás mellett — de ez a helyzet több más országban is —, mert biztosított a társadalmi jólét, ami nyugodt életet szavatol. Nézzük meg Európa történetét! Mikor verték el a kisebbségeken a dolgokat? Amikor valamilyen baj volt, amikor valamiért hibáztatni kellett valakit. Egy olyan országban, amelyikben viszonylag rendben mennek a dolgok, és a társadalmi közeg megelégedett, ezek a problémák fel sem vetődnek. Csak ott lehet gazdasági kérdéssé tenni a kisebbség és többség kérdését, csak ott lehet vezető hírré tenni, hogy állandóan foglalkozzanak vele, csak ott lehet politikai tőkét kovácsolni e kérdésekből, ahol nincsenek rendben a dolgok. Ezért kell műveltség, hit és jó szándék. Ha megnézzük a világ vezető vallásait, akkor a fundamentalistákat leszámítva mindegyik az ökumenéről beszél.

Aki itt jó magyar, jó román, jó református, jó katolikus, jó ortodox, ha elmegy Nyugat-Európába, a gyerekei már nem biztos, hogy azok lesznek.

A médiának, az internetnek és a kommunikációs eszközöknek köszönhetően a világ nem nagy, hanem beszűkült. Ha néhány perc alatt megtudhatjuk, hogy mi történt a világ másik végén, akkor egy egész világ megnyílik előttünk. Ez egyenes úton vezet a kozmopolitizmus felé, az amerikanizálódás és olyan jelenségek felé, hogy lassan fel fognak nőni olyan generációk — és ez reális félelem, szociológusok is beszélnek róla —, akiket már nem is fog érdekelni az, hogy van kisebbség vagy nincs kisebbség, milyen nemzetiségű, melyek azok az értékek, elvek, amelyeket követni kell, gyökértelenül nőnek fel, és világpolgárként tekintenek magukra, a jobb helyzeteket és életlehetőségeket keresik. Ilyen formában azok a problémák, amikről beszélünk, meg fognak szűnni. Lehet vitázni arról, hogy ez jó vagy rossz, a kérdés az, hogy meg tudjuk-e akadályozni. Póti elmondta, hogy nevelheti ő a diákjait a szülőföld szeretetére, de amikor a saját lábán kell az a diák megálljon, és nem teljesül a vágya és az álma, akkor lesz-e a tanárnak erkölcsi, vallási vagy bármilyen alapja arra, hogy megkérdezze tőle, miért ment el? Így megmarad az oktatásnak és a nevelésnek az a feladata, hogy tisztességes, korrekt, boldogulni tudó, egyéni döntésekkel rendelkező embereket neveljen.

Veres István hangsúlyozta: Szatmár megyében az utolsó fél évszázadban, még azelőtt is volt kisebbség és többség, csak a kisebbség helyet cserélt a többséggel. Ötven éve még a magyarság volt többségben, most a románság van. Ezt a váltást a magyarság nehezen éli meg. A matematika törvényei szerint következett be az, hogy vezető szerepből másodhegedűs szerephez jutott a magyarság. Azt is meg kell állapítani, ha őszinték akarunk lenni, hogy a mi kisebbségünk nem eléggé nyitott a többség felé, mint ahogy a többség sem eléggé nyitott a kisebbség felé. A mostani román középiskolás generációnak nagyon kevés tagja beszél magyarul. A huszonöt évvel ezelőtti román ifjúság nemcsak hogy értett, beszélt is magyarul. Most az van, hogy a magyaroknak meg kell tanulniuk románul, de a románság valamilyen okból nem tanul meg magyarul. A magyarság bizonyos értelemben valóban arra kényszerül, hogy behúzódjon a templom, az iskola, a színház és más intézmények falai közé, ott éli a közösségi életét. A családokban vannak keveredések, de itt a gyerekek nagy részben románok lesznek. A kisebbség fogy. Nem csak a kivándorlás miatt, hanem mert kevesebb gyermek születik, és azok sem lesznek mind magyarok. Az asszimiláció és a fogyás jelen pillanatban megállíthatatlan.

Cristina Sabău-Trifu hozzáfűzte: azt tapasztalja, hogy Szatmár megyében nagyon kevés a kezdeményezés gazdasági téren, ötletek terén és más területeken. Azt látja, hogy a mai szülők belenyugszanak abba — sőt, büszkék arra, holott szégyenkezniük kellene —, hogy a gyermekeik elmennek. A probléma az, hogy a szülők nem tesznek eleget azért, hogy itthon teremtsenek számukra jövőt és jó körülményeket. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy ez egy kényelmes helyzet, arra hivatkoznak, hogy itt nem lehet csinálni semmit. Ez viszont csak egy önnyugtatás, a valóság az, hogy kevés a bátorság, kevés a kitartás, hogy kezdeményezzenek, és azt vigyék véghez, tartsák magukat ahhoz, akkor is, ha rámegy az életük. Sok minden az embereken múlik.

Póti szerint azok mennek el, akik a dolgok könnyebbik végét választják, de később rájönnek, hogy épp az a nehezebb. Sok sikertörténetet látunk. Ezer közül lehet, hogy egynek bejön, de mi lesz a többivel? Sokan visszajönnek, és beismerik, hogy nem jött össze a dolog, de a legtöbben ott maradnak és szenvednek. Itt is lehet dolgozni, itt is lehet sikereket elérni, de ehhez példát kell mutatni — véli.