A mai gróf nem olyan, mint a régi

Szombaton Nagykárolyban folytatódott a gróf Károlyi Sándor leszármazottainak találkozója, melyre azon önkormányzatok képviselői is meghívást kaptak, amely településeken Károlyi-birtokok vannak. A találkozón nagyon sok Szatmár megyei meghívott is részt vett.

Délelőtt a nagykárolyi Kalazanci Szent József római katolikus templomban Ft. Ilyés Csaba celebrált szentmisét a Károlyi család elhunyt tagjainak az emlékére. 13 órától a Károlyi-kastély lovagtermében Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere köszöntötte a világ több országából érkezett vendégeket. Romát Sándor a Károlyi családról, Hágó Nándor a Károlyi-birtokokról tartott előadást. A család nevében Dürckheim Károlyi Francesca, a Károlyi Sándor Alapítvány elnöke elmondta, hogy megható érzés itt lenni, a család ennyi tagja még sohasem volt együtt. Ez egy kiváló lehetőség arra, hogy a család minél több tagja megismerje Nagykárolyt, hogy mindenki a maga módján segíthesse az itt élőket, hiszen nagyon sok itt a teendő kulturális és szociális téren. Az alapítvány legutóbb tízezer euróval járult hozzá a kaplonyi ferences kolostor könyvtárának a felújításához, hatmillió forintot a Magyar Kormány adott e célra. Tervek között szerepel a kripta felújítása is.

Francesca grófnő kiemelte: a család 1804-ben négy ágra szakadt, szétszóródtak a nagyvilágban, de sok éve ismerik egymást, gyakran találkoznak külföldön, ilyen formában viszont most vannak először együtt és reméli nem utoljára, megható, hogy milyen melegszívűen fogadták őket Nagykárolyban. A nagykárolyi találkozóra tizennyolcan jöttek el (Belgiumból, Olaszországból, Németországból, Svájcból és az Amerikai Egyesült Államokból), a nagyvilágban körülbelül hetven Károlyi-leszármazott él.

Arra a kérdésre, hogy milyen ma egy gróf élete, Francesca grófnő így válaszolt: „Ma sokkal másabb egy gróf élete, mint amilyen volt egykoron. Ma már a gróf nem ül a kastélyában, mi is dolgozunk, nagy felelősség hárul ránk, hogy megőrizzük a tradíciókat, bár ezeket is másképp éljük meg, mint elődeink. Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeinket és az unokáinkat a családi életre, a hagyományok megőrzésére neveljük, nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy utódaink családi élete tökéletes legyen, még akkor is, ha a szétszórattatás kényszere miatt abban az országban házasodnak, ahol élnek.

A történészek véleménye megoszlik Károlyi Sándorról és Károlyi Mihályról, munkásságukról, a család ma élő tagjai viszont pozitívan tekintenek vissza rájuk. „Én nem szeretek politizálni — fejtette ki Francesca grófnő —, a kérdésre csak azt válaszolom, hogy nekem, a Károlyi Sándor Alapítvány létrehozójának példakép Károlyi Sándor. Sokat tett az akkor élő emberekért és nekem is fontos, hogy a mai világban tudjunk hozzájárulni a szociális problémák megoldásához. Nem kaptunk vissza semmit a Károlyi-birtokokból, de ha valaha visszakapnánk valamit, abba amiatt fektetnénk be, hogy az itteniek hasznára váljon.

Grófi sors

A kilencvenedik évében lévő Dürckheim Sophie grófnő a magyarországi Zalaszentgróton nevelkedett egy kastélyban. Ma ezt a kastélyt fogyatékos gyerekek nevelésére használják. „Nagyon jó érzés itt lenni, nagyon megható” — mesélte a grófnő. „A háború után, amikor elmentem Magyarországról, tizennyolc éves voltam, előtte érettségiztem. Voltam egyszer Telkibányán 1942-ben, legközelebb 1983-ban vittem el lányomat Zalaszentgrótra. Másfél évig Ausztriában, Németországban és Lengyelországban voltunk, 1947-ben kimentünk Brazíliába, ahol húsz évig éltünk, Francesca unokahúgom ott született, mint pici babát fogtam a karomban. Már Németországba férjhez mentem Zoltán lovastüzérhez, a mi gyerekeink már Brazíliában születtek. Két gyerekem van: Katalin és Pál. Mind a ketten jól beszélnek magyarul, de sajnos a körülmények miatt nem magyar házastársuk van. A hét unokából egy beszéli egy kicsit a magyar nyelvet. Édesanyán nádasdladányi lány volt, az unokaöcsém létrehozott egy alapítványt Nádasdladányban, ide jövünk el ötévenként. Brazíliából 1965-be költöztünk Miamiba (Florida állam), mert akkor Brazíliában egy baloldali kormány került hatalomra és féltünk, hogy olyan világ lesz, mint Kubában. A gyerekek ott tanultak, családot alapítottak, van hét unokám és két dédunokám.”

Újrakezdés

Hogyan kezdték újra az életet miután elmentek Magyarországról? — kérdeztük Sophie grófnőt.

„Nagyon nehezen. Húsz dollár volt a zsebünkben, áldott állapotban voltam a lányommal, aki egy hónapra Brazíliába érkezésünk után született meg. Egyáltalán nem beszéltük a portugál nyelvet, de nagy segítség volt számunkra, hogy ott élt ifjú Horthy Miklós, aki azelőtt nagykövet volt, aki az én nagynénémnek a férje volt. Ő szerezte a férjemnek az első állást. A férjem lovastüzér volt, az ottani lovardában gyerekeket tanított lovagolni. Érdekes, hogy húsz év múlva az olimpián az ő tanítványa nyerte meg az olimpiát, aki szintén magyar volt. Én az első hat évben nem dolgoztam, utána egy irodában kaptam állást, később eladó voltam egy nagy cégnél Sao Paulóban, miközben Rio de Janeiróban éltünk tizennyolc évig.”

„Nehéz megérteni ma — tette hozzá Francesca grófnő —, hogy ez a család, amikor menekült nem volt bőröndje, nem voltak iratai, szerencséje volt annak, akinek volt egy útlevele, egy hajóval átmentek a világ másik végére, ahol nem ismertek senkit, nem ismerték a nyelvet, a kultúrát, nem ismerték a veszélyeket és nem volt annyi pénzük, hogy a napi kenyeret megvásárolják. A zéróról indultak és nem tudták mi lesz holnap. Nekem volt egy pár cipőm vasárnapra, egy pár cipő iskolába járni és én azzal boldog voltam. Ezt a mai korosztály nem érti.”

,,A lányomnak kétéves koráig nem volt cipője” — emlékezett vissza Sophie grófnő. 1947–48-ban nem volt mit együnk, nem volt olyan, hogy nem szeretem. „Miután Katit megszültem, két hónap után nem tudtam szoptatni, mert nem volt tejem, mert nem ettem. Nem azért, mert válogattam, hanem azért, mert nem volt mit. Ezeket a dolgokat ma már nehéz elhinni”.

Sophie és Francesca grófnők Nagykárolyból Németországba utaztak, ahol egy szűkebb családi találkozón egy képkiállítást szerveznek, ugyanis Francesca örökölt egy nagy doboz fényképet, amit most fog a család Németországban megnézni. Ezek között a képek között nagyon sok családi emlék található. Elutazáskor a Károlyi család tagjai megígérték, hogy ezentúl gyakrabban fogják meglátogatni Nagykárolyt, hiszen ez a lelki otthonuk.

Elek György