A meg nem osztható teher

Ismerősömmel beszélgettünk, aki hosszan fejtegette, hogy az ember még soha nem volt ennyire önmaga ura, de ezzel párhuzamosan soha nem hordozott ennyire súlyos terhet. Ennek oka, hogy a belső igényeket külső érdekek erősítik. Megállapításához hirtelen annyit fűztem hozzá: nem mondhatom azt, hogy nem így van, amíg meg nem cáfolom. Majd arról is szó esett, hogy milyen nagy mértékben tör előre az individualizmus, milyen gyors ütemben távolodnak el egymástól az egyének, hullanak szét a közösségek, még az évszázadokon át a társadalom alapjának titulált családok is. Napról napra változik meg a saját magunkhoz és másokhoz való viszony is. Már nem a kik vagyunk mi, hanem a ki vagyok én uralkodik, az egyéni sors alakulására helyeződik a hangsúly, egyre kevesebben akarnak közösségekben feloldódni, közös identitást kialakítani, megerősíteni a hovatartozást. A folytonos átmenetek világát éljük, semmi nem marad hosszabb ideig változatlanul, mintha kihalt volna az egységesítő szellemi lendület. Arról beszélgettünk, hogy milyen feltételek mellett lehet a maga ura az egyén, ha a mai életszemlélet főként az individualitásra épül. Lehet-e az egyéni életformának átélhető érzülete és értelmi kapaszkodója? A magányos ember állandó döntések előtt áll, csak a saját meglátásaira szorítkozik, és ezekről a döntésekről csak akkor bizonyosodik be, hogy jók vagy rosszak voltak-e, amikor már nem lehet változtatni rajtuk. Ma már a törvények is az individualisták mellé állnak, számukra biztosítják a lehetőségeket. Nézelődtünk a főtéren. Valóban sok volt a magányos ember: sok magányos fiatal, sok magányos idős. Aki egy kicsit is ismeri az emberi lelket, az arcokról is le tudja olvasni, hogy ki az, aki valóban individualista, és ki az, aki csak most rohan valahova egyedül. Le tudja olvasni, hogy milyen a teher, amit hordoz, és hogy osztozik-e abban valakivel. A folyamatos átmenetek világát éljük, amikor egyre kevesebben foglalkoznak a lelki életükkel. Egyre kevesebben fordítanak időt szellemi életük gazdagítására és ápolására. Talán emiatt van az, hogy minél nagyobb ura valaki önmagának, annál nagyobb a rá nehezedő teher, a meg nem osztható teher.