A megbocsátást meg kellett tanulni

Nem nézni a múlt kútjának mélyére, nem fürkészni a jövőt, a mában élni — és emlékezni. A szatmári zsidók deportálásának 75. évfordulójára különleges rendezvénnyel s egy több szempontból is érdekes kötet, történetfüzér bemutatójával emlékeztek.

Egy emberöltő, 75 év telt el 1944 májusa, a szatmári (de nem csak) zsidók kényszergettósítása és haláltáborokba való elhurcolása, lényegében az egész szatmári zsidó közösség megsemmisítése óta. A kerek évfordulón sok szempontból különleges rendezvénysorral emlékezett a hitközség, illetve mindazok, akik úgy érezték: ott kell lenniük, főt kell hajtaniuk azon emberek, azon közösség emléke előtt, amelynek jelentős szerepe volt Szatmárnémeti gazdasági, kulturális, egészségügyi fejlődésében — sem a város, sem a megye, sem a vallási felekezetek vezetői nem érezték fontosnak, hogy jelen legyenek.

A Várdomb (Decebal) utcai nagyzsinagóga udvarán álló Mártírok Emlékművénél elhangzott kadisht (gyászimát) követően Adrian Beşa hitközségi elnök pillantott vissza a 75 évvel ezelőtti eseményekre, amikor előbb a Bem utcai gettóban zsúfoltak össze 18 863 szatmárnémeti és környékbeli zsidót, majd május 3.–június 1. között hat szállítmányban, marhavagonokban, embertelen körülmények között hurcoltak el a koncentrációs táborokba — s ha nincs az a bizonyos kassai állomásfőnök, aki „darabszámra” leltárba veszi őket, mielőtt átadná a német hatóságoknak, ma nem is tudnánk, pontosan hányan voltak vagy hogy hívták őket. A történelmi visszapillantás más formában ugyan, de folytatódott Manuela Breban Az emlékezés mint örökség című kötetének bemutatójával. A könyv a szatmári zsidók történeteinek füzére, azon keveseké, akik visszatértek a halál torkából, és több szempontból is különlegességnek számít. Egyrészt helytörténetileg, ugyanis az elbeszélések nyomán mintegy fellebben a fátyol a városközpont, a Zsidó korzó jól ismert épületeiről, az egykori hatalmas zsidó negyedről, de olyan vidéki települések esetében is, ahol ma már nyoma sincs az egykori közösségnek, mint például Piskolt, ahol egykor zsinagóga is állt. Különleges a történetfüzér azért is, mert a megszólalók nemcsak a koncentrációs táborok poklára pillantanak vissza, de azokra a napokra is, amikor a halál torkából megmenekülve hazaértek Szatmárnémetibe, s szembesültek az addig talán csak sejtett kegyetlen valósággal: egykori otthonuk lerombolva, kirabolva várta őket, vagy ha nem, már mások laktak benne, és az új lakók kaján vigyorral vagy méltatlankodó felháborodással csapták be az ajtót az orruk előtt. Mesélnek a nincstelenségben újrakezdett életről, amelynek egén a fajelmélet helyét átvette a nem kevésbé sötét és embertelen kommunizmus, és nyíltan beszélnek „eladásukról”, azaz Izraelbe való kivándorlásukról, hiszen a Ceauşescu-korszakban, a hatnapos háborút követően Románia nem szakította meg kapcsolatait Izraellel, amely minden „elengedett” zsidó állampolgárért 5000 dollárt fizetett. De persze emellett az új hazákba indulók is kemény sarcot kellett fizessenek a szatmári, majd bukaresti hatóságoknak, vámosoknak, reptéri alkalmazottaknak, s előfordult, hogy akinek nem volt miből, vagy már minden sarctárgyat elosztottak, mikorra az utolsó követelőzőhöz értek, egyszerűen nem engedték felszállni őket a repülőgépre.

Miskolczi Beáta szavalatát követően Blatniczki Bianka Dóra mezoszoprán énekelt, mint fogalmazott: tűzről, szerelemről, halálról, amelyek az élet elválaszthatatlan részei, majd Arno Blei pillantott vissza azokra a napokra, melyeknek eseményeit megváltoztatni nem tudjuk már, de elfelejteni sem szabad azokat. Az ő története is különös, mert a romániai, pontosabban bukovinai zsidóüldözés túlélője — ami az ország történelmének egy olyan fehér foltja, amit csak egy-két merész történész kutatott vagy értekezett róla, széles körben nem igazán ismert, mint ahogy a besszarábiai, transznisztriai zsidóüldözések sem, s az egyetlen esemény, amelyről talán hallott az átlagember, az Antonescu tábornok jászvásári pogromja.

Szabó Kinga Mária