A művészet nem lehet önmagáért való

Vári Fábián László kárpátaljai költővel, íróval vasárnap Szatmárcsekén, A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett templomi és koszorúzási ünnepségen a költők és művészek mai küldetéséről, valamint a magyarság sorsának alakulásáról beszélgettünk.

— A magyar történelemben a költők, és általában a művészek, mindig nagy szerepet játszottak a közélet és a politikai élet alakításában. Mennyire érvényes ma ez a szerep?

— Ha a Kárpát-medence magyar irodalmi életét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy erre a kérdésre különböző csoportok különböző válaszokat adnak. Én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a költőnek a közösségétől nem szabad elszakadnia. Ha a költő vagy az alkotóművész nem tesz a saját közössége, annak előrelépése érdekében, kulturális fejlődése érdekében, akkor ott valami hiba van. Hiba van a kapcsolatban, hiba van az alkotóművész gondolkodásában. Elterjedtek a Kárpát-medencében, de az egész Európában olyan nézetek, hogy a művészet legyen csak önmagáért való. Én ezt nem tudom aláírni. A művészet nem lehet önmagáért való, mert a művész, ha nem a közössége érdekében alkot, nem gyarapítja a közösségi kultúrát, akkor előbb-utóbb feledésbe fog merülni. A művész szavát attól függően veszik komolyan, hogy mennyire vannak felkészülve, mennyire ismerik a művészetet, és mennyire vannak tisztában annak az értékeivel. Az ember életében meghatározó szerepet játszik az, hogy honnan indul, mit lát a családban, könyvet olvas vagy tévésorozatokat néz, harmóniában vagy viszályok között él és sok más egyéb. A szülői példa a legnagyobb iskola. Nagyon fontos, hogy milyen irányba fejlődik a gyerek érzésvilága, ezzel párhuzamosan nagy szerepe van az iskolának és a nagyon mélyre süllyedt felsőoktatásnak.

— „Műveld a csodát, ne magyarázd!” — adta fel Nagy László a leckét az 1973-ban írt Hegyi beszéd című versében. Milyen szerepe van a költőnek, a művészeknek ennek a csodának a művelésében?

— Márványlapra méltó erkölcsi intelem ez a javából, maga az alkuképtelen és megvesztegethetetlen igazság. A napkorongot ábrázoló plakett köriratát betűzve szembesülünk újra az ismerős paranccsal: „Műveld a csodát, ne magyarázd!” És ebben a viszonylatban mi az a negyven esztendő, aminek előtte a fenti mondat leíratott? Egy közepes fuvallat csupán, ám a túlélésre berendezkedett emberi elme amennyire lassú a teljesítésben, pont annyira serény a feledésben. Legyen bár így, valakinek ki kell mondani, hogy a csoda akkor sem maradhat el. Csoda nélkül nincsen hit, nincs remény.

— Mit értünk ma a csoda alatt?

— A közbeszédnek és egyes sajtótermékeknek gyakorta visszatérő témája, ám a közérdeklődésre feltálalt esetekről többnyire ki szokott derülni a csalás. Egy igaz ember élt ez idáig a földön, aki — indokolt esetben, sohasem saját dicsőségére — valóban képes volt a csodára. Szaporított ételt és italt, járt a tengeren, vakokat, bénákat, leprásakat, megszállottakat gyógyított, oszlásnak indult halottakat hívott vissza az életbe, mert bírta az Atya bizalmát, érezte és alkalmazta mindenható erejét. Kétkedők és hitetlenek egyre firtatják ma is: hol voltak akkor a természet törvényei? Nos, a természet törvényei egy náluk is magasabb hatalom akarata szerint ilyenkor rendre a kispadra kényszerültek. Ki vonná kétségbe, hogy ez az ember Isten fia volt, és annak mondatik ma is?

De térjünk vissza a bibliai időkből a jelenbe, és kérdezzük meg akár önmagunktól: a mi Kárpát-medencei létünk, mindenki másétól elütő, nemzetmegtartó nyelvünk, kultúránk vajon nem maga a csoda? Hány nép, hány kultúra tűnt el körülöttünk, hányszor zuhantunk már-már eszméletlenül a történelem padlójára, hányszor jutottunk leigázva, megfogyatkozva és szétszórva nálunk erősebb, gátlástalan népek karmaiba? És végül: a herderi jövendölés — amely talán már több ízben is elindult a beteljesülés kitaposott útján, és határideje már vagy negyven esztendeje lejárt — mitől hőkölt meg valahol félúton?

— Ünnepi beszédében ön felsorolta azokat a nagy magyarokat, akik nem csak életben tartották a szellem napvilágát, hanem azt munkásságukkal igyekeztek erősíteni, kik ezek a nagy magyarok, és mennyire erős ma az a láng, amit ők meggyújtottak?

— Herder még le sem érkezett hunyni a szemét, megszületett Kölcsey, nemzeti himnuszunk atyja, nemzettudatunk egyik örökös támasza. Kevéssel később látta meg napunk világát Széchenyi, a legnagyobbnak mondott magyar, aztán jött Vörösmarty, a Szózat embere, majd Kossuth, aki megüzente, a Toldit ébresztő Arany, aki meghallotta, és valamivel később Petőfi, aki fegyelmezetlen nemzetét meg is eskette a szabadságra. Akárhogyan is számolunk, a magyar szellem hat hatalmas személyiséget hívott az élvonalba mindössze két erős évtized alatt. Más népeknek egy század sem lehet elég ennyi nagyság felvonultatására, de a reformkor magyarjainak, akik már csak hírből vagy abból sem ismerték a csodát, nem volt mire várni. Hol tettünk szert a megújulásnak ily hihetetlen képességére? Ha magunktól eddig nem tudtuk volna, Thomas Manntól, az európaitól megtanulhatjuk, hogy mélységes mély a múltnak kútja. De legalább ennyire mély, szinte a bibliai időkből eredően mérhetetlen a magyar múlt is. Azt illetően pedig, hogy kultúránk gyökerei e mélység mely rétegeiben, mely elágazásaiban erednek, milyen ősforrások éltető ereiből táplálkoznak, inkább csak sejtéseink lehetnek. Nézzünk hát bele a kút tükrébe, és keressünk néhány lépésálló szárazulatot, kapaszkodót, melyek által visszajuthatunk — mondjuk — a magyar vers bölcsőhelyéhez. Ilyen kapaszkodónak tűnik az első ismert magyar vers, a latin nyelvű Mária-himnuszból fordított Ómagyar Mária-siralom is. Titkait fürkészve első elemzőinek egyike, a nagy Horváth János úgy véli, hogy „Az ismeretlen átdolgozó… Mint jó ismerősre találhatott rá a latin himnusz alliterációira, és megduplázta azokat a betűrímmel gazdagon élő ősi magyar énekek hagyománya szerint: »Világ világa, Virágnak virága!« Majd megfogalmazza a következtetést: „Az ősi magyar vers és a latin himnusz »misztikus nászá«–ból így született meg a magyar poézis.”

— Misztikus nász. Van ilyen egyáltalán?

— Lennie kell, ha egyszer leíratott. Jusson eszünkbe — hogy példát is említsek — eredetmondabeli ősanyánk, Emese álma, vagy a nagyszentmiklósi aranykancsó szürreális ábrázolású intim jelenete. A fogalom mindkettőt tökéletesen lefedi. De a kultúrák — esetünkben a pogánynak mondott, ázsiai gyökerű ősmagyar és az európai keresztény — összeborulásának is ez lehet a kulcsa, ez a modellje, ez a bizonyos misztikus nász. Ennek igaznak kell lennie, akár valóban történt ilyen, akár mítoszteremtő elménk produktuma csupán, de a valószínűleg évszázadokig tartó nagy, szent pillanat már sohasem érhető tetten. Itt van azonban az utód, a magyar kultúra, amely mindkét szülőtől megkapta a genetikai kódokat, ám azok egymással szembeni dominanciája mindenkor a korszellem függőségében ingadozott. Ingadozik továbbra is, olykor el is halványodhat, de nem sorvadhat el egyik jellegzetesség sem a másik javára. És ennek megfelelően, kettősségét a magyar kultúra megőrizte, és megtartotta akkor is, amikor a középkori politikai belháborúk háttérzajaként a két világnézet többször is összecsapott fölötte, és akkor is, ha könnyűvérűségre csábító, vagy megújító képességű idegen hatások környékezték. De — Berzsenyink szerint — mindenképpen a lélek s a szabad nép szerencsés együttállása kellett ahhoz, hogy a magyar alkotószellem csuda dolgokat teremtsen. Én hajlamos vagyok csodának tekinteni minden tökéleteshez közelítő műalkotást. Nagyszerű érzés a csodák gyönyörétől halni, de újjászületni bennük sokkalta csodálatosabb.

Elek György