A riport

Ottó, a rokonom minden évben Jucinak nevezi a hízóját, vakargatja, kényezteti, sugdos a fülébe. A nagy szerelem aztán mindig úgy végződik, hogy Ottó egy késő őszi hajnalon kést ragad, és ádáz indulattal megforgatja azt a Juci szívében. Hűvös őszi napokon az emberek gondolatai akaratlanul is már a disznóvágás körül járnak, sokaknak az azzal járó itókás mámor, az áldozat halálhörgése, a kiömlő vér látványa, a szalma tüze, a kibontott állat ingerlő szaga, a perzselt disznófül, a hurka és toroskáposzta íze egy vissza-visszatérő, igéző kábulat. Nem csoda, hogy az emberek zöme áradozni kezd, ha a disznóölésre terelődik a szó. Jó, jó, gondolkozott el ezen a neves faggató-riporter, de ez csak úgy tisztességes, ha megkérdezzük a dologról a másik felet is, és fel is keresett íziben egy szatmári hizlaldát a fő-fő disznó után tudakolózva. Az állatok egy ideig csak bámultak rá, de aztán megnyugodtak, látva, hogy a kezében levő mikrofon nem hegyes. Végül egy nagy sötét kan állt szóba vele: — Kedves uram, én lennék e nemes és okos állatok vezére. Beszélgethetünk, de kérem, hogy csak nagy sertésnek szólítson (a továbbiakban NS), mert a nagy disznók ma már az emberek közt élnek, és szégyellném, ha velük egy kalap alatt említenének. RIPORTER: — Persze, persze, ezer bocsánat! Azt szeretném megkérdezni, hogy milyen sertés-érzés tudni azt, hogy rövidesen jön a vég? NS: — Ehhez a gondolathoz lelkületünk már hozzászokott az évezredek alatt, és már csak a faj fennmaradása fontos a számunkra. És tudja, uram, előnye is van a rövid életünknek, mert fiatalon és egészségesen távozunk, így aztán nem gyötörnek az aggkor átkai, mint az embereket. RIPORTER: — Na de arra a hátborzongató pillanatra hogy lehet készülni? És hogy lehet megélni? NS: — Látja, nálunk ez a néhány gyászos perc is egyszerűbb, mint az embereknél. Váratlanul jön néhány pálinkagőzös alak, valamelyikünket leteperik, igaz durván, akár a csontját törik, de pillanatok alatt a vérét is veszik. Szerencsére sertéstársaink a sokk okozta nagy adrenalinözönben fájdalmat szinte nem is éreznek. Az embereknél viszont egy elítéltnek jóval előre megmondják a kivégzés napját és óráját, hadd rágódjon rajta éjjel-nappal a megbolondulásig. De az átlagember is a mi egy évünk helyett akár 80–85 évig is lesheti a sokszor nagyon is lassú halált. Meg kell azt is említsem, hogy a sertések egész Európában sokkal civilizáltabban múlnak ki, mint nálunk, mert kötelezőek a kisvágóhidak, és a nagy szuri is altatásban történik. Ezért ott jobb ízű falatokat is esznek, mint itt, mert nincs adrenalinba áztatva a sertéshús. Ezt megszervezni azonban fáradságos és költséges dolog, kormányunk kijárta hát az EU-nál, hogy a panem et circenses alapján mifelénk továbbra is az ősi kegyetlenséggel gyilkolják le a sertéseket, igaz, itt még az embereknek sem jár ki a szép halál. RIPORTER: — Úgy látom, nincs túl jó véleménye az emberről! NS: — Hát nincs. Réges-rég az ember, ha ízeinkre vágyott, megküzdött velünk a vadonban, és nem mindig ő győzött. De mióta a rabjai lettünk, a legnagyobb mocsokban tart, patkányok mászkálnak rajtunk, minden rondaság a moslékunkba kerül, rugdos az ember, dorongokkal ver, és olyan is volt már, hogy a szatmári szeméttelepről etetett. Mikor aztán eljön az idő, vérittasan, kegyetlenül a nyakunkat szegi. RIPORTER: — Sajnálom, hogy ilyen gyászosra sikeredett a beszélgetésünk, de úgy gondoltam, hogy erről is szólni kell. NS: — Csak sose sajnálja! El kell mondjam, hogy azért mi sem ülünk ölbe tett kézzel, ha az ember már ilyen, de mi nem az emberi logika szerint cselekszünk. Jobban tudja, mint én, uram, hogy manapság az emberi kórok jó része anyagcsere-betegség, és azok zöme is a zsíranyagcsere zavara. Mit gondol, azt a sok gonosz LDL koleszterint és trigliceridet ki juttatja be a felsőbbrendűnek mondott emberbe? És a sok hájat? A hájjal meg a cukorbajt? És az ezekből adódó halmozódó infarktusokkal és agyi balesetekkel ki pusztítja az embert következetesen és makacsul? Hát mi, uram, mi! És ez még nem minden! Patkányokkal tartanak, tovább adjuk hát a trichinellát az embernek, mi mást is tehetnénk. A vágásoknál, még komoly cégeknél is, az ellenőrzés nagyon laza, mondhatnám balkáni, így lehet aztán, hogy Szatmár megyében egy évben több trichinózisos (fonalkór) eset van, mint pl. egész Magyarországon. A borsókás hússal pedig a horgasfejű galandférget (pántlikagilisztát) szállítjuk, az az ember, aki szenvedett már tőle, sokat mesélhet róla. RIPORTER: — De hát ez borzasztó! Már azt sem tudom, hogy ki itt az áldozat! NS: — Ezek a mi módszereink, uram, úgy tartjuk, hogy lassú víz partot mos. Mi biztos fennmaradunk, mert szaporítanak és a „felsőbbrendű” ember vigyáz ránk, de mert önmagát nem óvja, az emberi szervezet lassan elfajul és megindul a lejtőn, az immunrendszere kikapcsol, és minden betegség ellepi, elsősorban a rettegett daganatok. A sok szintetikus gyógyszer pedig még csak ront a helyzeten. Úgyhogy türelemmel kivárjuk a végét, láttuk ám mi is a Majmok bolygója című filmeket! Éltet minket a remény, hogy egyszer majd mi ülhetjük meg a tort! Na adjisten, uram!

És a nagy fekete kan apró, de okos szemei vegyes érzelmekkel fürkészték búcsúzóul a tétován távozó riporter döbbent arcvonásait.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós