A románoknak öröm, a magyaroknak gyász

Dr. Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, az egri Eszterházy Károly Egyetem professzora a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződésről tartott előadást a Szatmárnémeti Református Gimnázium dísztermében, A romániai magyarság 100 éve című előadás-sorozat részeként.

A szatmárnémeti Szent István Kör szervezésében megtartott csütörtöki előadáson dr. Szőcs Péter, a kör elnöke üdvözölte a résztvevőket és ismertette az esemény célját.

Az előadás-sorozat ötletgazdája Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei elnöke és parlamenti képviselője, aki úgy gondolta, hogy a nagy egyesülés századik évfordulójának évében be kellene mutatni tárgyilagosan, magyar szempontból az érdeklődő magyar közösségnek, hogy mi a történelmi valóság. Szabó Ödön azt javasolta, hogy több helyszínen egy tíz előadásból álló sorozat keretében tekintsük át azt a száz évet, amelyet az erdélyi magyarság Románián belül töltött. Az előadások helyszínei: Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Nagyvárad. Ezen túlmenően a témákkal foglalkozó magyarországi és romániai történészek három alkalommal tudományos konferencia keretében külön tárgyalják meg ezeket a kérdéseket.

Ebben a leosztásban Romsics Ignác feladata az volt, hogy az 1938–48 közötti időszakról beszéljen abból a szempontból, hogy román-magyar részről is és a győztes nagyhatalmak részéről is felmerült-e, és ha igen, hogyan, a trianoni határok módosítása. Ez amiatt érdekes téma, mert a második világháború alatt és után a győztes nemzetek — amelyek azonosak a második világháború utáni győztesekkel — meggyőződéssel látták, hogy az a határ, amit Trianonban megállapítottak az önmaguk által felállított elv szerint, az etnikai igazságosság elvének sem felel meg. Nyilvánvaló, hogy Magyarország hasonló dolgokat képviselt a második világháború idején és után is. Románia azt az álláspontot képviselte a második világháborúban, hogy vissza kell állítani a trianoni határt. Romsics bemutatta, hogyan alakult a nagyhatalmak álláspontja, hogyan alakult Romániának és Magyarországnak az álláspontja, ki mit képviselt az erdélyi magyarokon belül, a magyarországi magyarokon belül, a román politikán belül, és hogyan született meg az a döntés 1944. február 14-én, hogy a román-magyar viszonylatban a trianoni határok állnak helyre.

Azzal kapcsolatosan, hogy milyen esély van arra, hogy román és magyar történészek leüljenek, és közös történelmet írjanak, Romsics elmondta, hogy az egy külön feladat lenne, amelynek a megszervezése nagyobb költséget igényelne. A magyar történészek túlnyomó többsége nem tud románul, a romániai történészek túlnyomó többsége nem tud magyarul. A párbeszédhez vagy egy nemzetközi nyelvet kellene választani — feltehetően az angolt —, ami szűrné a résztvevőknek a körét, mert nem mindenki konferenciaképes angolból, vagy meg lehetne oldani szinkrontolmáccsal, ami szintén okozhatna nehézségeket. Romsics egyelőre nem látja a jelét annak, hogy erre hajlam lenne, ami azzal is magyarázható, hogy 1918. december elseje román szempontból tűnik fontosnak. A román gondolkodás úgy ítéli meg, hogy ott dőlt el Erdélynek a sorsa. A magyar gondolkodás inkább azt tartja, hogy Trianonban dőlt el 1920-ban a békeszerződéssel. Bármit is határoztak a románok Gyulafehérváron, ha a nagyhatalmak Trianonban nem teszik rá a pecsétet erre az elgondolásra, akkor az nem valósult volna meg. Magyarországon 1918. december elseje nagy hullámokat nem fog verni, Romániában valószínűleg igen, viszont Magyarországon 2020. június 4-én biztos, hogy minden emlékezetpolitikai esemény tárgya lesz, Romániában valószínűleg nem. A történészek ettől összeülhetnének, de erre meg kellene legyen a szándék román és magyar részről is, ilyen törekvés pedig nem érzékelhető. Ha létrejönne a párbeszéd, sok érdekes dolgot el tudnának mondani egymásnak a román és a magyar történészek, de a végeredmény akkor is az lenne, hogy román szempontból a nemzeti céloknak a beteljesülése, örömünnep, magyar szempontból pedig egy nagy veszteség, egy kudarc, ilyen értelemben gyászünnep. Ebben a témában valószínűleg soha nem lesz konszenzus, nem lesz olyan magyar történész, aki azt mondaná, hogy ez így volt jó, ennek így kellett lenni, örülünk neki, és fordítva, a román történészek se fogják azt mondani, hogy jaj de kár, hogy megkaptuk Erdélyt. Esetleg annyi történhet, amit Lucian Boia legutóbbi könyvében ír, hogy próbálják a románok megérteni a magyarokat, hogy Erdély ilyen vagy olyan okokból Romániához került, de ne várja el senki a magyaroktól, hogy ennek örüljenek.

Romcsics írt egy könyvet, ami június 2-án fog megjelenni azzal a címmel, hogy Erdély elvesztése (1918–1944), amelyben egy külön fejezet szól a december 22-i kolozsvári nagygyűlésről és a november 27-én megtartott marosvásárhelyi nagygyűlésről. A szászoknak is volt 1919 decemberében egy határozatuk. Azt mondhatjuk, hogy a gyulafehérvári nagygyűlés mellé nekünk oda kell tenni, hogy volt egy marosvásárhelyi nagygyűlés és Kolozsváron egy olyan nagy méretű gyűlés, mint a románoknak Gyulafehérváron. Romsics hangsúlyozta: Magyarország egy vesztes háború után volt, Románia pedig annak ellenére, hogy 1918-ban külön békét kötött a nagyhatalmakkal, elismerték győztesnek és a győztesek asztalánál ült. A másik fontos dolog, hogy létezett egy román katonai erő, amely 1917-től Erdélyben volt, és egyre inkább nyomult előre. A gyulafehérvári nagygyűlés mögött ott volt egy román katonai erő, a december 22-i kolozsvári nagygyűlés mögött nem volt katonai erő. Ez az akkori magyar kormány felelőssége, amely nagyon sokáig késlekedett egy ütőképes hadsereg felállításával, mert abban bízott, hogy ha egy lojális politikát követ az Antanttal szemben, akkor ezt a békekonferencián figyelembe veszik. 1919. március elejére erre Károlyi Mihály is rájött, amikor eljött Szatmárnémetibe a székely hadosztályhoz, és elmondta azt a híres beszédét, hogy: „Katonák, ha Erdélyt el akarják venni, akkor munkás fegyverrel is fel fogjuk szabadítani!”

Elek György