A szeretet palástja

A dabolci hívek szolgálatában elkoptatott palást helyett új „munkaruhával” lepték meg Szilágyi István Róbert  lelkipásztort.

„Isten ott volt és itt van mellettünk szüntelen — nem csak a 15 évet kell ünnepelni, az talán szóra sem érdemes; meg kell látnunk: Isten cselekedett, megerősített, pedig fogyatkozik a gyülekezet, de kézen hordoz bennünket.” — fogalmazott augusztus 6–án lelkipásztori szolgálatának 15. évfordulóján Szilágyi István Róbert a másfél évszázados dabolci református templomban. Akinek akkor a dabolci gyermekek „nyújtották át” énekes-verses meglepetés-műsorukat, most vasárnap pedig az egyházközség meglepetés-ajándékát, a Bozsó Ferenc által készített vadonatúj palástot terítette vállára Mezei István gondnok és Illyés Sándor az istentisztelet végén. „Megható, szeretetüket és ragaszkodásukat jelentő ajándék ez, amellyel nagy örömöt szereztek — első palástomat negyedéves teológusként a családomtól kaptam és itt Dabolcon, a dabolciak szolgálatában „koptattam el”. Ennek a maréknyi gyülekezetnek a szolgálatában, amelyről sokszor mondták már azt, hogy nincs jövője — de Isten szüntelenül tenyerén hordozza ezt az alig 120, javarészt idős reformátust számláló egyházközséget, akikkel az elmúlt években olyan nagy feladatokba vágtunk bele és példamutató hozzáállásukkal, segítségükkel be is fejeztünk sikeresen, amelyek egy jóval nagyobb és módosabb közösség számára is komoly kihívást jelentenek, s dicséretére válnak.” — mondta meghatódottan a tiszteletes.

S szavait nem csak az elfogultság mondatja, hiszen a dabolci egyházközség a Szatmári Egyházmegye második legkisebb lélekszámú gyülekezete, amelynek önálló lelkésze van. Az első Szatmárpálfalva, de össze sem lehet hasonlítani a hívek lehetőségeit, hiszen míg a Szatmárnémetivel szinte már összenőtt Pálfalva lakóinak zöme biztos munkahellyel rendelkezik a megyeközpontban, addig a bő 30 kilométerre lévő — és milyen elmondhatatlanul sokat jelent ez a távolság mindenben szempontból! — dabolciak legtöbbje a mezőgazdaságból él. S mégis, mindennapi életük nehézségei ellenére ez a maroknyi gyülekezet rendbe tette a nagyon leromlott lelkészlakást, kívül-belül felújította a hatalmas templomot (sőt, a mestereknek szállást és étkezést biztosítottak a gyülekezet tagjai, példásan vállalva ezt a nem minden megerőltetés nélküli feladatot), villamosította a harangot, rendbe tette a temetőt, szép, modern gyülekezeti termet épített, s most új palástot terített az egész közösséget szívében hittel és reménnyel építő Szilágyi István Róbert vállára is — amelyet egy kellemes hangulatú szeretetvendégséggel „avattak fel”

Szabó Kinga Mária