A világnak örömhír kell
Ismét különleges karácsonyi koncerttel ajándékozták meg a Szentlélek-plébánia fiataljai a közösséget, nemcsak mindennapjaink görbe tükrét tartva a nézők elé, de a megoldásokat is.
Hagyományosan nagyon sok „jobbá lenni vágyó ember” gyűlt össze karácsony első napjának délutánján a Szentlélek-templomban, s várta izgatottan, hogy idén milyen utazásra viszi a fiatalok karácsonyi koncertje — hiszen a plébánia fiataljainak előadása mindig több egy egyszerű műsor-összeállításnál, mindig egyfajta zenés utazás hol a világ, hol önmagunk vagy éppen saját külön kis univerzumunk, a családunk körül. Nem véletlen az előadás címe — Családok, ébredjetek, hogy jó példák lehessetek! —, hiszen az elhangzó gondolatok a családot, pontosabban a szülőket célozzák meg, hogy tudják átadni a valódi értékeket gyermekeiknek, hogy aztán azokat majd ők is továbbadhassák a következő nemzedéknek. S nem véletlen, hogy a szereplők szülő-gyermek párosok voltak, a jelenetek pedig tipikus családi jelenetek — mintha egy tömbház vagy társasház lakásaiba lestünk volna be egy átlagos nap végén. Az egyik lakásban édesanya kér(ne) segítséget, már ha kiskamasz csemetéje meghallaná szavait zenehallgatás közben — hiszen a csend unalmas, pedig csendre, megállni, pihenni, Istenre szánni az időt mindenkinek szüksége van, hogy testünk utolérje a lelkünket; a másik lakásban apa és kisfia járja körbe, mi is az a megbocsátás, ami nemcsak hogy nem könnyű, de alázat is kell hozzá.
„A felnőttek miért kiabálnak egymással? Halkan is el lehet mondani” — szegezi édesanyjának a kérdést egy családi vita után a következő jelenet gyerkőce, a válasz pedig több mint elgondolkodtató: két dühös ember lelke messze van egymástól, azért kiabálnak át a távolságon, pedig mindig meg kell(ene) őriznünk szívünkben a békét, főképp szeretteinkkel kapcsolatban. A negyedik lakásban történő események talán a leggyakrabban előfordulók, s valószínűleg sokak számára mementó marad — hiszen hányan és hányszor mondjuk egy átdolgozott nap végén: most nincs időm rád (gyermekem, kedvesem, anyu vagy apu), sokat dolgoztam, fáradt vagyok, de amikor a gyerkőc megtudakolja, mennyi is fáradt édesapja órabére, s kölcsönkéri tőle a pénzt, hogy „megvehessen” a maga és testvérei számára egyórányi, együtt eltöltendő időt, az még a jelenet nézőjeként is nagyon „ébresztő” tud lenni, akárcsak az utána felcsendülő Zorán-ének, az Üres bölcsőt ringat a Hold fénye, melyet minden siető, rohanásban élő szülőnek meg kellene hallgatnia egyszer — nehogy majd időskorukban gyermekük ugyanazzal az éremmel fizessen vissza: „ Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell, az élet csupa kötelesség. — Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell, az élet csupa kötelesség.”
A következő jelenetek élethelyzetei — előítéletek nélkül élni, nem lenézni, nem kritizálni, nem közömbösnek lenni, álmainkért küzdeni, jónak lenni (de a jósághoz bátorság is kell) — mind-mind a karácsony ünnepe felé vitték a nézőket. A felé a karácsony felé, amely a boldogság (elég hozzá egy-egy gesztus, amellyel mosolyt tudunk csalni a másik ember arcára) és a szeretet (amelynek helyét átvették az elvárások, a türelmetlenség) ünnepe. De az ünnepünk arról szól, amiről kellene, vagy a maximalizmus, a rohanás, a világ és önmagunk elvárásai messze sodornak a lényegtől, attól, hogy odafigyeljünk egymásra? Hiszen ez az ünnep lényege. Lehet repedt a bejgli, sós a leves, ezek mulandó apróságok, de a szeretet ajándéka megmarad. Mint ahogy megmarad ennek a Májer Enikő rendezte, Balázs Bence hangszerelte, közel 60 fiatalnak szeretettel készített ajándéka, előadása is a jelenlévők szívében.
Szabó Kinga Mária
