Ady, a költő. Ady, az ember

A költészet napja alkalmából Szugyiczky István rendezésében, Bogdán Zsolt szereplésével került bemutatásra csütörtök este a „…függök ezen a zord élet-párkányon…” című pódiumelőadás.

Ady Endre él. A költő ismét városunkban járt csütörtök este. Az Ács Alajos Játékszínben helyet foglaló nézők láthatták egy rövid időre a huszadik század egyik legkiválóbb költőjét. Visszajött, hogy még utoljára elköszönjön az ő Adéljától, és hogy megsimogathassa a „legszebb asszonyt…, aki csak azért jött, hogy szülje a legbizarrabb, a legszomorúbb fiút…” Ady Endre ismét köztünk volt. Azért jött, hogy ismét bemutathassa nekünk Párizst, ahol „tegnap beköszöntött az ősz…”, s ahol élete nagy szerelme élt. Mert volt valakije, „aki Minden”, aki elhagyta őt. Ady mindent hátrahagyva követte. Csütörtök este nem csak Lédáról hallhatott a közönség. Ady mesélt az örök harcáról, amit a „Mi Urunkkal…a Pénzzel” vívott, fellázadt a politika ellen, bemutatta első költeményeit, amit fillérekért tudott csak eladni. A tőle megszokott őszinteséggel beszélt a „gyilkoló szeszről, az alkoholról, mint romboló Istenről…”. Majd hirtelen kialudtak a fények, s Ady elbúcsúzott. A csütörtök esti, közel másfél órás előadás után azonban Ady Endre még közelebb került hozzánk, mint valaha. Adyt eddig vagy nagyon szerették az emberek, vagy kifejezetten utálták. Bogdán Zsolt Jászai Mari-díjas és többszörös Uniter-díjas érdemes művésznek köszönhetően azonban megismertük az igazi Adyt. Az embert, akit talán a mai világban élők jobban meg tudnának érteni, mint a korabeli „maradiak”. Ady napjainkban tipikusan az az ember, aki mindent otthagy a szerelemért, aki néha a pohár fenekére néz, mivel az alkohol segít felejteni, aki vágyakozik a pénz után, mert anélkül ugye nem létezhetünk, aki fellázad a politika és a rendszer ellen. Ezért csodálatos Ady, mert tudunk vele azonosulni. Ugyanakkor példájából okulva, el tudjuk kerülni, hogy harcoljunk a „disznófejű Nagyúrral”, hogy meggondolatlanul idegen földre utazzunk, nem törődve a családdal, régi életünkkel, hogy elkeseredettségünkben az alkohol rabjává váljunk, hogy csapodár életet éljünk…, hogy csupán halálunk után értsenek meg minket. Szugyiczky István a Harag György Társulat örökös tagja, szerkesztő-rendező kevés díszlettel is elérte, hogy a néző maga elé képzelje Budapestet, Párizst, érezze, hogy beköszönt az ősz…. A földön elhelyezett borosüveg mintha nem csupán a költő alkoholfüggőségét ábrázolta volna, hanem az egész bizonytalan, néhol reménytelen életét. Szimbolizálta ugyanakkor a Diósyné Brüll Adéllal való ingatag, halálra ítélt szerelmét. Valahányszor az ő Lédájához beszélt, az üvegen állva, imbolyogva szólt hozzá. A Harag György Társulat és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójának a sikeréhez, a vastapshoz azonban kellett Bogdán Zsolt habitusa, profizmusa, lelke. Mert a színész valóban beleadta a lelkét, s a lehető leghitelesebb módon alakította a „mindiggyermeket, a szerelmest, a szabadgondolkodót, a nagymagyart, a nemelégmagyart, az elvágyódót, a visszavágyódót”. A legszerethetőbbet és a legelviselhetetlenebbet: Ady Endrét.

Botos István