Ady emlékünnepély még egy példányban

Miután az érmindszenti Ady–ünnepségek egyik elmaradhatatlan főszereplőjét az idén szerencsésen „kiszervezték” a költő tiszteletére rendezett emlékünnepélyről, az történt, ami várható volt.

Úgy tűnik, lassacskán meg kell szoknunk, hogy — eredeti demokráciánk velejárójaként?— nálunk mindenből legalább kettő van. Talán még Ady Endréből is, de ha nem, nekünk szóló üzenetéből és az szülőfalujában évente megrendezett megemlékezésből biztosan. Aztán lehet hónapokig vitatkozni rajta, ki, miért vagy mennyire osztja meg az erdélyi és partiumi magyarságot.

A második Ady–születésnap rögtön az első véget érte után kezdődött, az előző 22 alkalom forgatókönyve szerint. Csak a helybeliek csodálkozhattak az egymással szembe menő, végeérhetetlen kocsisorokon. De mire a Szózat eléneklésére sor került, már megint az ünneplők ilyenkor megszokott tömege állt a szobor előtt, tiszteletét leróni a költőóriás előtt, verseinek egy részét, illetve a határon inneni és túli neves vendégek szónoklatait meghallgatni készen.

A díszvendégek — Szűrös Mátyás, Magyarország rendszerváltozás utáni első köztársasági elnöke, Magdó János kolozsvári magyar főkonzul, dr. Cs. Tóth János, a debreceni Kölcsey Központ igazgatója, magyarországi lelkészek, irodalmárok és országgyűlési képviselők — után az ünnepség házigazdáinak köszöntésére is sor került. Majd Varga Vilmos nagyváradi színművész szavalta el Az ős Kaján című Ady–verset, mintegy megadva a megemlékezés alaphangját.

Az igaz szó ideje

Szűrös Mátyás egységre hívó, de a realitásokat pontosan követő beszéde egy Talleyrand–idézettől érkezett el az Érmellék és a Partium földrajzi, történelmi és kulturális szerepének felrajzolásáig, személyiségeinek, értékeinek méltatásáig. Annyira őszintén és sallangok nélkül, hogy azt már csak folytatni lehetett.

Tőkés László a „folytatólagos rendezvény” szükségszerűségének a másik fél minden megegyezéstől való elzárkózásával való megindoklása után a karácsonyi versek Adyjára emlékezett. Aki „az elveszített, s az oly igen vágyott tisztaság forrásaihoz vágyott vissza” szülőfalujába, ám ma már nem ismerne arra, ha látná a bekövetkezett romlást, a falu elsorvadásához vezető állapotokat. És ebben a helyzetben nemcsak a szórványmagyarság sorsát, a költő által annak idején ostorozott közállapotokat lehet felismerni, de a hazugságok romboló, lélekölő hatását is. Az egykor ide tervezett Ady Központ meghiúsulása nemcsak a helybeliek, az egész nemzet vesztesége, az olyan részletek, mint a pályázat összegéből szervezői berkekben szőrén–szálán „eltűnt” több mint egymillió eurós összeg sorsának tisztázására hiányzó politikai (!?!) akarat az egész hazai magyarság hitét, bizalmát bénítja meg. Az igazságot ma is ki kell mondani, enélkül nem tud megváltozni a világ.

Az utána szólásra emelkedő Cs. Tóth János és Szilágyi Zsolt szintén az igaz szó, az erkölcs és önbecsülés megtartó ereje mellett tettek hitet. Rózsa Molnár Henrietta szavalata — Csoóri Sándor Zúzmarakoszorút a sírra című versét adta elő megrázó beleéléssel — a közönség soraiban keltett visszhanggal százakat állított az elhangzottak pártjára. A következő versek csak fokozták a hatást.

„Tartozunk valamivel ennek a földnek” — hangzott el többek között és a koszorúzás után valamiféle újra felfedezett egység érzésével hazafelé indulók már sajátjukként vitték tovább a gondolatot.

Báthory Éva