Ahol a csontrablók járnak…

Adam Rapp Csontrabló című, fikció és valóság peremén egyensúlyozó darabját adta elő csütörtök este a marosvásárhelyi 74 Színház, Radu Afrim díszleteivel, jelmezeivel és rendezésében.

Az első percekben úgy tűnt, az ezotéria napjainkban egyre dominánsabbá váló divatja nyomta rá bélyegét a színházra is. Az eltűnt — vagy meggyilkolt? — Sparrow Blum egyes személyiségjegyei a legváratlanabb pillanatokban ütköznek ki ikertestvérén, Lillán. Az addig csöndes, szolid pincérlánynak különös látomásai támadnak, máskor meg minden előzmény nélkül furcsa dalokat kezd énekelni, vagy olyan kihívó viselkedéssel és trágár szavakkal lepi meg környezetét, hogy később ő maga is szégyelli. Az ilyen jelenetekben alkalmazott hang– illetve fényhatásokból akár túlvilági lények jelenlétére következtethetnénk. Lilla szomszédasszonyának rémtörténetei és az asztalos özönvíz–jóslatai, Ricky zavaros beszéde, viselkedése, majd a Csontrabló színre lépése (és Lilla szekrényébe való beköltözése) azonban világossá teszik: ennél jóval többről van szó.

Lilla közben megpróbálja saját megszokott, mindennapi életét folytatni, de ez egyre kevésbé sikerül neki. Nemcsak a lakásában a legképtelenebb időpontokban, illetve ürügyekkel megjelenő szomszédai vagy az Eltűnt Személyek Hivatalának alkalmazottja megalázó kérdezősködése miatt. A benne, vele történő megmagyarázhatatlan dolgok miatt kezdi nem tudni, ki ő és mit akar kezdeni további életével.

Ki kit ment meg?

Ráadásul mindenki meg akarja „menteni”, ugyancsak a legképtelenebb módokon és ürügyekkel. A hivatalnok felajánlja, „nyissanak közös dossziét”, majd egy pisztolyt ajándékoz neki, az asztalos hívja, szökjenek el együtt az özönvíz elől. Az ő segítségével „kikupálódott” szomszédasszony agyament erkölcsi prédikációkkal gyötri és buzdítja „megtérésre”. A hallgatag és titokzatos Csontrabló zsákszámra hordja hozzá a csontokat. Majd értesítést kap, hogy megtalálták ikertestvére holttestét — egyetlen csont nélkül. A szomszédasszony félkegyelmű fia pedig megerőszakolja.

Innen kezdve a valóság legszélén egyensúlyozó történet végleg átmegy a jelképekkel játszó képzelet birodalmába. Lilla beköltözik saját szekrényébe (miután a Csontrabló földi férfi alakjában távozik onnan) és énekelni kezd. Mint aki már végleg nem azonos önmagával.

Vajon a csontjai megvannak–e még? — kérdezné a közönség, de nincs kitől. A függöny lemegy, a nézők pedig felemás érzelmekkel tapsolnak. Végtére is a színészek nem játszottak rosszul, s a darabban ábrázolt világ valóban az emberek lelkét „csontolja ki”.De ezt csupán az eszükkel tudják, érzelmileg ezen az estén nem kaptak semmit. Az elidegenítő színjátszás eszközeit túlzott bőségben alkalmazó rendezéssel nincs mihez kezdeniük. Nincs egyetlen helyzet vagy szereplő, amelyhez vagy akihez kapcsolódni tudnának. Valami olyan érzés lebeg a nézőtér felett, hogy ennek az egész előadásnak hiányoznak a „csontjai”.

Elvitte volna a csontrabló?

Báthory Éva