Ahol a kenyérnek íze van

Ki minő kovászt tesz, olyan kenyeret eszik — tartja egy régi mondás. Mezőpetriben erre különösképpen ügyelnek. Igazuk van! Hiszen nem lehet véletlen, hogy a kenyérrel kapcsolatos a legtöbb szólásmondásunk. Az életet jelentette valamikor.

Mára persze ez is megváltozott — kissé. Kivéve Petriben, hiszen ott még mindig olyan a kenyér, mint száz éve lehetett. Van íze, van benne élet. A kenyérsütés a liszten is múlik — tartja egy másik aranyigazság. Hogy pontosan milyen is lehetett az évszázaddal ezelőtti liszt, azaz végső soron a kenyér, nem tudja Schvegler István sem. Ő immár 26 éve pékmester. Ahogy mondani szokás: beleszületett ebbe a mesterségbe, ugyanis az ő édesapja indította el annak idején az itteni pékséget. Az intézménynek otthonául szolgáló épület az ő szülőháza. Persze volt olyan idő is, amikor István is Károlyban dolgozott, az Unióban. A rendszerváltoztatást követő bizonytalanságban a biztos pontnak azonban a pékség tűnt. Eleinte persze „csak” átmenetileg, amíg lesz jobb, majd mindinkább végérvényesen. István fia azonban már nem marad itt. Nem érdekli ez a szakma…

Amúgy a pékséget azután hozták létre, hogy a mezőpetri gazdákat (kit így, kit úgy) meggyőzték arról, hogy „önként” legyenek tagjai a kollektívának. A hatvanas évek közepén tehát már volt Petriben pékség. Addig ilyesmire nem volt szükség, hiszen minden portának volt saját kemencéje, saját kenyere. A lényeg azonban az, hogy a petri pékségben jelenleg is ugyanazzal a módszerrel készítik a kenyeret, mint annak idején, illetve mint még korábban. Ha valami bevált, azon nem kell változtatni! — gondolják a helybeliek. Így hát pontosan úgy készítik a kenyeret, mint száz esztendővel ezelőtt. Hogy ugyanolyan-e az íze, azt már nehezebb megmondani. Például a liszt milyenségén is múlik. Az idei aratás igen gyenge ebben a tekintetben, sokat esik az eső, gyenge a liszt. Persze a jobbal fel lehet javítani a rosszabbat is…

A pékség a mezőgazdasági társulás része. Két alkalmazottja van ennek a részlegnek: Schvegler István és Hermann János. Rendszerint naponta sütnek. A kemence kapacitása hozzávetőleg 240 kilogramm, van három-, négy-, öt- vagy hatkilós kenyér. Amilyet kérnek tőlük, és hát az emberek olyat rendelnek, amilyet szeretnek, amilyet megszoktak az évek alatt. Naponta két kemencényit sütnek ki a petri pékek. Néha hármat. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a falu lakosságát látják el friss és ízletes kenyérrel. Vannak persze nagykárolyiak, Szaniszlóról is néhányan az itteni kenyeret eszik egy-két-három évtizede.

Pénzért nem lehet ebből a pékségből kenyeret venni. A lisztet hozzák el a vásárlók, egy kilogramm liszt fejében mindenkinek 1,20 kg kenyér jár, illetve 1 lej a sütés ára.

Nem az a helyes kifejezés, hogy nehéz szakma a pékség. Nem könnyű — az már biztos. Nagy a meleg, és folyamatosan dolgozni kell. Nem úgy van itt, mint egy lakatosműhelyben. Itt a megkezdett munkát nem lehet abbahagyni. Tulajdonképpen a munka este kezdődik meg a kenyér bekovászolásával. Majd reggel hozzá lehet fogni a sütéshez.

Nos, ez az a kenyér, amelyik eláll, ha kell — egy hét múlva sem száraz. Persze ennek az is a feltétele, hogy legalább egy egész napot hagyjuk állni — megpihenni —, mielőtt zacskóba rakjuk. De még jobb a hagyományos anyagba csomagolni, abban még inkább eláll, ott kap levegőt. István még nem vásárolt „nagybolti” kenyeret, de felesége már igen, szendvicsnek valót. A petri pékmesternek ellenben az valahogy nem jön be… Egészen más az alakja is. Ugyanakkor az is igaz, hogy „az éhesnek az árpakenyér a húsnál is jobban ízlik”.

Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Rákóczifalván a Kenyér Világnapjának tiszteletére évente megtartják a Hagyományőrző Pékek Versenyét. A petriek voltak már másodikak, és elsők is — kétszer is.

Megyeri Tamás Róbert