Aktuális, politikus, de örök érvényű is a színház
Utoljára módositva: 2014-06-23 14:01:26

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója a társulat elmúlt évadáról, az intézmény aktuális problémáiról, a két tagozat szétválási kísérletének eredményeiről, az új vezérigazgatóval való kapcsolatról és a következő évadról nyilatkozott.

 

— Milyen volt az idei évad, mi az, amit megvalósított a terveiből?

— Idén, amint azt a kinevezésem alkalmával is elmondtam, nekem az volt az elsődleges feladatom, hogy végigvigyem az elődöm által elkezdett évadot. Ilyen értelemben az én igazgatói debütévadom csak most következik. Ez az időszak viszont jó volt arra, hogy beletanuljak az igazgatói teendőkbe és felmérjem azokat a problémákat, amelyekre csak az igazgatói székből lát rá az ember. Persze nem titok, hogy a jelenlegi évad megtervezésében is aktívan részt vettem. Azt, hogy milyen volt, a nézők kell eldöntsék magukban, de én úgy érzem, hogy alapvetően pozitív visszajelzések érkeznek, sokan elmondják, hogy szerették, aminek persze az is lehet az oka, hogy egy átlagos színházi évadnál vidámabb volt, több volt a vígjáték. Ennek egyik oka az, hogy egy nagyon nagy traumát akartunk ellensúlyozni a nézőkben azért, mert elhagytuk azt az épületet, amit a szatmáriak nagyon szeretnek, és joggal, hiszen egy ékszer, egy történelmi színházépület, ahonnan ki kellett költözni egy átmeneti otthonba, ami alkalmas ugyan színjátszásra, de igazából mégsem színház, a szatmári magyar közösségnek nem is a szíve csücske.

— A vidám előadások mellett azért volt néhány nagyon komoly mondanivalóval rendelkező produkció is, és ezek között mintha volna némi párhuzam…

— Igen. A komolyabb műfajú előadásainknak valóban vaskos társadalomkritikai mondanivalója volt idén. Nem véletlenül. A minket körülvevő világról véleményünk kell legyen, hiszen a színház tükröt is tart a valóságnak. A színház nem feltétlenül politizál közvetlenül, de mindig reflektál a valóságra, ami körülveszi, hiszen mindig egy közösségnek szól, annak a közösségnek amiben a színészek és a rendező alkot. Ilyen értelemben a színházi előadás mindig a legkeményebb aktuálpolitika, de soha nem pártpolitika. Itt az aktuálpolitika szónak mindkét eleme nagyon fontos, és mindkettőt a szó legtisztább értelmében kell érteni: a politikát a szó legősibb, görög eredetű értelmében, mint a polisz ügyeivel való foglalkozást, az aktualitást pedig a színház örök jelenidejűségéből adódó elemként.

A színház a görögök óta elválaszthatatlan a várostól, a városi élettől. Színház csak városban, poliszban épül, az a város pedig, amelyiknek nincs saját, élő színháza, nem is város igazából, nem tud polisszá válni, azaz saját, erős szellemi, vallási, politikai, oktatási, kulturális központként létezni. Ez egy sok ezer éves igazság, amely mit sem változott a történelem folyamán.

— De hogyan foglalkozik a jelennel a színház, amikor több száz évvel ezelőtt írt műveket ad elő például?

— Nagyon jó a kérdés. Ezért beszélünk a színház örök jelenidejűségéről. A színházban minden szó itt és most hangzik el, még ha háromezer évvel ezelőtt is írták le. A néző óhatatlanul is a saját valóságában, tapasztalataiban keresi a megoldásokat, megfejtéseket a látottakra. Hogy ne saját példát mondjak: egy teljesen historizáló III. Richárdot is a mai tapasztalataik szerint értenek a nézők. Nem véletlen, hogy III. Richárdot rendezni, műsorra tűzni, játszani valóságos hőstett volt a múlt rendszerben. Még egy historizáló felfogású rendezés esetében is pontosan azt értette a néző, amit értenie kellett. A zsarnokság és a hatalomvágy remekműve egy zsarnoki és hatalmaskodó rendszerben a legaktuálisabb problémák elevenjére tapintott rá.

Ilyen értelemben aktuális, politikus, de örök érvényű is a színház, hiszen ezek a darabok valóban örök érvényű, az ember legmélyebb természetéből adódó problémákra világítanak rá. Egyszersmind rémisztő is ez: hogy mennyire, milyen mélyen ugyanaz a baj, mint sok száz évvel ezelőtt volt. Az emberi természet, a maga jó és rossz oldalaival együtt, alig változott valamit…

— Ennek összefüggésében mit üzen a Rokonok vagy A nép ellensége?

— Nem „üzen”, csak tükröt mutat. Sokszor (és azt hiszem, joggal) érezzük úgy, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok városunkban, a poliszban, amelyben alkotunk. Persze ugyanez igaz az országra, sőt, a teljes „világfalura” nézve is, amiben élünk. Tőlünk néhány száz kilométerre fegyveresek és harci járművek sorakoznak az orosz-ukrán határon, Közép-Kelet-Európa még mindig nem lábalt ki a válságból. Ezzel párhuzamosan egész Európában előretörnek a szélsőségek, miközben virágzik a korrupció, a politikai önkény és a dilettantizmus.

Ilyen esetekben a színház két módon tud viszonyulni: egyrészt feledtet, felvidít, felderít, segít átlendülni a hétköznapok problémáin, másrészt pedig tükröt tart a valóságnak és megpróbál ráébreszteni arra, hogy milyen világban élünk. Az előbbi utat követték a vidámabb műfajú előadásaink, az utóbbit pedig a Rokonok és A nép ellensége.

Ezeket a műveket egy-másfél évszázaddal ezelőtt írták. Borzalmas belegondolni, hogy 1882-ben Henrik Ibsen ugyanazt a problémát észlelte, amit napjainkban is érzékelünk, de nagyon fontos ráébrednünk, hogy ezekben a vonatkozásokban a világunk nem sokat változott, százötven éve tele van ugyanazzal a korrupcióval, aljassággal, dörzsöltséggel és hazugsággal. Nekünk fontos feladatunk azt felismerni és felismertetni az emberekkel, hogy ezek a problémák százötven éve fennállnak, ma is léteznek, de százötven év múlva nem kell föltétlenül létezniük. Tehetünk ellene. Azt hiszem, Móricz vagy Ibsen volna a legboldogabb, ha a műveik egyszer aktualitásukat veszítenék, és többé nem lehetne megérteni őket történelmi és irodalomtörténeti magyarázatok nélkül…

— A színház tehát hol feledteti a keserű valóságot, hol pedig szembesít vele. De mennyire alkalmas erre a művelődési ház tere? Úgy láttam, a díszlettervezők jól ki tudták használni az adottságait, olyan színpadképet próbáltak kialakítani, hogy ne vesszenek el a jelenetek.

— A díszlettervezőnek ez hozzátartozik a szakmájához. Alkalmazkodik az adott térhez. A színházi előadás, sőt már a szöveg is — most egy ismert erdélyi dramaturgot idézek — tulajdonképpen „térbe írt textus”, ami azt jelenti, hogy van egy szöveg, ami már eleve valamilyen térképzetet feltételez az író részéről, és amit aztán a rendezőnek és tervezőnek is mindig egy adott térbe kell belekódolni. Itt van nagyon nagy fontossága a díszlettervező munkájának. Valóban, az idei évadban a rendezők és tervezők többsége nagyon jól kiaknázta ezt a teret, még az épület előnytelenségeiből is sikerült néha előnyt és erényt kovácsolni. Inspirálta az alkotókat ez a változás, hiszen a változás önmagában is produktív dolog a színházban. Minden változás, még ha vannak is negatív hatásai is, felráz valamilyen módon, inspirál egy megoldás felé.

— Jelentős terv a két tagozat kettéválása. Milyen szakaszában van most ez a folyamat?

— Nyilvánvaló, hogy nem könnyű ezt elfogadtatni. Itt olyan történelmi reflexek vannak és működnek a háttérben, amiket megint csak meg kell haladni, amiken túl kell lépni. Ami az intézmény szétválását illeti, az első körben lekerült a helyi tanács napirendjéről. Ennek a hátteréről nekem nem tisztem beszélni, az biztos, hogy előbb vagy utóbb vissza fog kerülni oda és előbb vagy utóbb elfogadják ezt a határozattervezetet. Hogy mikor, az nem a mi dolgunk, sokkal inkább a politikusoké, a magyar közösség képviselői kell ezt okosan átvigyék. Mi egy dolgot tudunk tenni ennek érdekében — mármint a színházi emberek —, hogy kinyilvánítunk egy nagyon erős akaratot. A magyar társulat kilencvenkilenc százaléka aláírta a szándéknyilatkozatot, akárcsak a közös alkalmazottak elsöprő többsége, de többen aláírták a román társulat tagjai közül is. Mi tehát kinyilvánítottuk az akaratunkat, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez az akarat egybeesik a nézőink akaratával is. Ha a szatmári magyar közösség sorában valaki felmérést készítene erről, azt hiszem, hasonló eredmény születne: a szatmári magyarság saját, önálló, erős színházat akar, ez jól érzékelhető a megannyi visszajelzésből, ami hozzánk érkezik. De mindezt megoldani már nem a mi dolgunk, hanem a politikáé, ami egy külön „szakma”. Szerintem egyébként önmagában már az is hatalmas előrelépés, hogy ez a törekvés végre a nyilvánosság számára is artikulálódott, ki lett mondva, és végre találkozott egy egyértelmű politikai akarattal is, hiszen a legfontosabb magyar érdekképviseleti szervezet felkarolni látszik ezt a kezdeményezést. Ennek tükrében én optimista vagyok, és azt hiszem, már csak idő kérdése, hogy valóra váljon ez a közös és a szatmári magyarság egészének fontos törekvésünk.

— Új vezérigazgatója van a színháznak, milyen az együttműködés?

— Az új vezérigazgatóval a napokban fogok először találkozni, ilyen értelemben nem lehet tapasztalati úton megalapozott véleményem. Szakirányú tanulmányaim során engem arra tanítottak, hogy olyan előadásról nem írunk kritikát amit nem láttunk, és nem beszélünk arról, amihez nem értünk, amiről nincs kellően megalapozott ismeretünk. Én ezt emberekre vonatkozóan is érvényesíteni szoktam: akit nem ismerek eléggé személyesen, arról nem mondok véleményt. Azt viszont elmondhatom, hogy nekem a magyar társulatot kell képviselnem. Mindaddig, amíg a szakmai munkánkat nem akadályozzák, mindenkivel le kell tudnom ülni tárgyalni és meg kell tanulnom boldogulni a magyar színház, a magyar társulat és a magyar közönség érdekében. Ugyanakkor a mi alapvető célunk továbbra is a két társulat szétválasztása, egy külön út, mivel megvannak a saját hagyományaink, a saját munkamódszereink, a saját közönségrétegeink, akiket meg kell szólítanunk. Azt gondolom, illetve abban reménykedem, hogy a vezérigazgató személyétől függetlenül, ez egy átmeneti állapot ebben a struktúrában, és hamarosan két különálló, erős színházról beszélünk majd.

— Hogyan készülnek a következő évadra?

— Hogy csak a magam nevében válaszoljak: a következő évadra nagy várakozásokkal és lelkesedéssel készülök, már csak azért is, mert mint mondtam, tulajdonképpen ez lesz a debütévadom, most következik az a pillanat, amikor azt kell megmutatnom, hogy hogyan igazgatok színházat, hogyan képzelem el a színház jövőjét. Persze az ilyesmi soha nem egy évad alatt mutatkozik meg a maga teljességében, de azért az első lépés mindenki számára a legizgalmasabb pillanat. Egyébként az évadvégi periódus, ami a színészek számára elhoz egyfajta nyugalmat, mert következik az évadszünet, a színházigazgatók számára épp ellentétes folyamatot jelent. Ilyenkor elkezdenek távolodni a gyakorlati problémák, az igazgatás „favágó” oldala, és áthelyeződik a hangsúly a hosszú távú tervezésre, a stratégiai gondolkodásra. Én is most tervezem a következő évad repertoárját, nagyon sok mindent már tudok, és azt tudom ígérni, hogy egy jó és változatos évad lesz, még olyan műfajok is előfordulnak, amivel nagyon ritkán találkozott eddig a szatmári közönség, de meglesz a vidámabb, hagyományosabb, klasszikusabb része is az évadnak. Tehát megpróbálok valóban minden rétegigényt kielégíteni.

— Az Antigoné bemutatója a következő évad elejére tolódott át. Miért?

— Alapvetően technikai, időbeli és anyagi megfontolásból. Nem titok, hogy az Antigonéval fontos terveim vannak, azt szeretném, hogy ez legyen az egyike azon előadásainknak, amelyekkel kicsit kilépünk a városból és a megyéből. Egy színháznak nemcsak az a dolga, hogy a saját, stabil közönségét megszólítsa, hanem az is, hogy megmutatkozzon a szakmai porondon, ezáltal pedig a város hírét is magával vigye. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, minden szempontból nagyon igényes előadásokra van szükség, amelyekre rá kell szánni az időt is. Az Antigoné esetében az a helyzet, hogy elkezdődtek a próbák, és közben derült ki, hogy ez az előadás sokkal nagyobb formátumú kell legyen, sokkal több időt és munkát igényel, és valamivel többe is kerül, mint ahogy eredetileg terveztük. Az évad elején minden vonatkozásban kedvezőbb a helyzet: több az idő is, mert még nincsenek esti előadások, kevésbé túlterheltek a próbára alkalmas terek, a gyártás, és ami a legfontosabb: sokkal pihentebbek a művészek is, mint az évad végén, nagyobb a lelkesedés és a munkakedv. Vannak előadások, amelyeknek jellegüknél fogva nem érdemes fáradtan vagy sietősen nekikezdeni, tartalmi okokból is, mert érniük kell. Ezért döntöttem úgy, hogy az Antigonét a következő évad elején, augusztus-szeptemberben fejezzük csak be. Ugyanakkor mindazok, akiknek idén a stúdióbérletében szerepelt ez az előadás, még a hivatalos évadkezdés előtt, az idei bérletükkel megtekinthetik a zártkörű előbemutatót.

 

Elek György

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
  • Nincs kapcsolodó cikk
APRÓHIRDETÉS
Eladó Növények
Eladó nagy étkezési burgonya nagy tételben Börvelyben, 0,70...
Tovább >>>
SZATMÁRI NAP

Helyfoglalás
Sokkal több mint testőr
Ma, 16:55
Nem könnyű a testőrök sorsa. Pláne, ha egy folyton rinyáló gyilkost kell pátyolgatniuk. A profi védelmi ügynököt (Ryan Reynolds) egy nap szokatlan küldetéssel bízzák meg: halálos ellenségét, a világ egyik leghírhedtebb és legkeresettebb bérgyilkosát (Samuel L. Jackson) kell az oltalmazó szárnyai alá vennie. Bár eddig a stukker másik végéről szagolták a puskaport, az eltökélt testőrnek és a stiklikben járatos gengszternek ezúttal össze kell fognia, hogy - lehetőleg élve - eljussanak a hágai bírós
Grand Mall, Iuliu Maniu utca 2
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
Melyik a kedvenc őszi italod?
Forró, citromos tea
Jó meleg kakaó
Isteni forrócsoki
Fűszeres forralt bor
Egyik sem
Egyéb, leírom hozzászólásban
Szavazok
HOROSZKÓP
Válassza ki csillagjegyét:
2017. szeptember 19.
Engedjen ösztönös megérzéseinek és ne gondolkodjon a lehetséges következményeken! Különösen azokra igaz ez, akik partnert keresnek.
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2017. szeptember 19.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 40 dkg pulykamell, 40 dkg fusilli tészta, 1 db citrom reszelt héja és leve, 2 gerezd fokhagyma, 1 ...