„Amíg lesz emberiség, lesz színház is”

Kányádi Szilárd, a Harag György Társulat színész-rendezője szerkesztőségünk vendégeként nyilatkozott életéről, munkájáról, a színházról, valamint az általa rendezett, március 15-én, a Filharmóniában bemutatásra kerülő Hazám, hazám című ünnepi előadásról.

— Elég sok küzdelem árán lett színész-rendező, kérem, mesélje el, hogyan jutott el Székelyudvarhelyről Szatmárnémetibe?

— Székelyudvarhelyen születtem, 1982. március 20-án. Érettségi után Kolozsvárra felvételiztem sikertelenül, ősszel bejutottam a jogra, de egy év után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem az én világom, ekkor felvételiztem Békéscsabára színire, ahova felvettek. Békéscsabán végeztem el a színészképzést három plusz egy év alatt. Utána hazakerültem Székelyudvarhelyre, ahol egy évet voltam alkalmazva színészként, felvételiztem Marosvásárhelyre rendező szakra, ami ötéves, ennek elvégzése után kerültem Szatmárnémetibe. Itt lassan két éve egy olyan csapatot ismertem meg, melynek tagjai vállalják a színészi küldetés minden nehézségét, egyben szépségét is. Dolgoztam velük színészként és rendezőként is, azt tudom mondani, hogy kiváló kollégák.

— Milyennek látja a mai színházat?

— A színház állandó változáson megy át, most valahogy egy kicsit gyorsabb változások tapasztalhatók, közben egyszerre akar művészszínház és közönségszínház lenni.

— Úgy színészként, mint rendezőként, hogyan éli meg ezeket a változásokat?

— Sokan mondják, és igaz is, hogy egy vidéki színháznak, vagy egy város által fenntartott színháznak sokoldalúnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy a repertoárt úgy kell összeállítani, hogy az minden műfajból nyújtson egy kicsit. Ehhez kell alkalmazkodjon a színész is, a rendező is. Szerintem nincs többről szó. Ezt kell megcsinálni a lehetőségekhez mérten magas színvonalon, illetve értéket képviselve.

— A színháznak megmaradt-e az értékrend-formáló szerepe?

— Ez örök érvényű, szerintem ezért nem is tud megszűnni a színház. Az élősége az, ami ébren tartja azt a kíváncsiságot, ami nézőben, színészben, rendezőben, színházi gondolkodóban, a színházi alkotóban egyaránt él, hogy mik azok a kérdések, amik foglalkoztatnak, és amik érdekelnek. Plusz még az, hogy az egész élő, és emiatt kétezer éven keresztül él a színház. Amíg lesz emberiség, lesz színház is.

— Tud hatni a mai nézőre a színház?

— Szerintem igen, sőt, nagyon is. Mert megint csak okos emberekre hivatkozva mondom: a színház azért hatásos, mert a közönség előtt történik, nekik készül minden előadás. Ha csak önmagunknak készítenénk, az öngól lenne, mert üres teremnek játszani nem öröm.

— Hogy lehet bevinni a közönséget a színházba, amikor folyton azt halljuk, hogy az emberek nagy része az internet rabja?

— Pont ennek a segítségével, mivel a hirdetés, az embereknek az elérése így könnyebb. Szerintem nem olyan éles az a versengés. Eddig a nagy veszélyt a televízióban látták, a filmekben. Emiatt nem halt meg a színház. Megjelent az internet is, és a különböző játékok, közösségi oldalak, de ez sem veszély. Akiben van szépérzék, van lélek, az nem tud eltávolodni a színháztól. Annyiszor eltemették már a színházat, hogy kész, ez a műfaj meghal, de azóta is él és virágzik.

— Tehát a színház valami olyan szellemi táplálékot ad, amit más műfajok nem képesek megadni?

— Megadják, de annyira önálló és szuverén az, amit a színház tud adni, hogy nem tudja legyűrni semmi más: a színháznak ereje van. Az élő szó a színészen keresztül a gondolatot úgy közvetíti, hogy azt a film vagy egyéb nem tudja. Nem megfogható, nem tapintható, nincs bűze, szaga. A színháznak mindig is volt, és ma is van egy oktató, nevelő szerepe. Színházi alkotók számára ott van a nagy feladat, beleértve színészt, rendezőt, háttérmunkásokat, mindazokat, akik szerepet vállalnak abban, hogy összejöjjön egy előadás, hogy nem versengeni kell, hanem csak jó értelemben kihasználni a színház adta lehetőségeket. Az ehhez szükséges feltételek mikor jobban, mikor kevésbé jobban adottak. Az, hogy milyen lehetőségek vannak, az az értéken és az érték létrehozásában jelentős.

— Mennyire áll párhuzamban a kortárs színház a kortárs drámairodalommal?

— Vannak jó kortársszerzők, jó darabok, de ízléstől függ, hogy kinek mi tetszik. Estéről estére más-más közönséggel találkozunk, ugyanúgy a színházon belül is különböző ízléssel rendelkeznek az emberek. Van, akinek ez tetszik, van akinek az tetszik, az már egy szerencsés állapot, ha egyszerre több embernek ugyanaz tetszik.

— Egy érdekes előadással készülnek március 15-re. Beszélne egy kicsit erről az előadásról?

— Érkezett egy felkérés, hogy az idei március 15-iki ünnepi megemlékezést egy előadás formájában meg kellene rendezni. Én ezt a kihívást és megtisztelő feladatot elfogadtam, és Benedek Zsolt dramaturg kollégámmal együtt kitaláltuk, hogy miről szóljon ez a megemlékezés. Segítségünkre voltak Csirák Csabának a kutatásai, illetve előtanulmányai, ami szatmári színészek és magyarországi színészek szerepvállalását térképezte fel az 1848-as forradalom idején. Innen jött az ötlet, hogy ezt fogjuk kiemelni, és a színészeken keresztül korba helyezve a történetet, amikor a Bánk bánt próbálják a színészek. Azaz próbálnák, ha nem szakítanák meg a Pestről és Budáról érkező forradalmi eseményeknek a menete. Ez az alapvető szituáció. Az elképzelt társulat és a színész szembesül azzal, hogy menni vagy nem menni? Menni és részt vállalni a forradalomban, harcolni a szabadságért, vagy meghúzódni? Ez a fő kérdése az előadásnak, amibe beleépítettük a tényleges történelmi eseményeket dátummal és mindenfélével, illetve egy kicsit tovább is gondoltuk, és kibővítettük egy extra texthelyzettel. Az is egy színháztörténeti tény, hogy a Bánk bánt 1848. március 15-én mutatták volna be teljes egészében, de ez nem történhetett meg, mert az akkori karhatalom leállította. A március 15-i események hatására március végén került bemutatásra a darab. Amikor kiderült, hogy mi a váza az előadásnak, és hogy miről fog szólni, verseket, történeteket, illetve zenei részeket kerestünk, amire épül az előadás.

— Sokan kérdezik, hogy milyen kötődése van Kányádi Sándorhoz?

Még kölyökként felhatalmazást kaptam Sándor bácsitól, amikor megkérdeztem, hogy mi a helyzet a rokonsággal, ő azt mondta: „Mondjad fiam, rokonok vagyunk! Mondjad bátran, abból bajod nem lesz!” Ezt akkor elröhögtük, de azóta már tudjuk, hogy valójában ez a rokonság távoli. Találkoztam vele többször is.

Elek György