Autodidaktaként tanulta a fafaragást, a zenélést sem hagyná abba

A kálmándi Silimon Richárd kétgyermekes családapa, emellett viszont több mint három éve foglalkozik fafaragással, amelyet autodidakta módon sajátított el. Korábban a Terrahertz nevű rockzenekar szövegírója, valamint basszusgitáros-énekese volt.

- Mióta foglalkozol fafaragással?

- A 2000-es évek elején már készítettem egy alkotást, amelyen tapasztalat híján egy hónapig dolgoztam. Intenzívebben viszont három-négy éve foglalkozom a fafaragással. Az első faragás egy rockzenekar lemezborítója volt, amelyiket ajándékba adtam egy barátomnak.

- Hogyan jutott eszedbe éppen ezzel foglalkozni, annak ellenére, hogy ezen a vidéken nincs túl nagy hagyománya ennek a mesterségnek?

- Elfogyott a pálinkám (nevet). Komolyra fordítva a szót, elsősorban zenéléssel foglalkoztam, viszont nagyon nehezen lehetett találni hangszereseket, akikkel együtt tudtam volna működni, és komolyan is vették volna a zenélést. A bennem rejlő művészi hajlamot pedig valamilyen módon mindenképpen ki kellett élnem. Ilyen módon jutottam el a fafaragásig. Eleinte gondolkodtam tetoválásban is, de ahhoz nem volt bátorságom, ráadásul elég komoly befektetés szükséges hozzá. Egy faragást az ember elront, a fadarabot a kályhába dobja, a tetoválás esetében viszont más a helyzet.

- Volt-e egy szakember, akitől tanultad, vagy magadtól jöttél rá a mesterség mikéntjére?

- Nem, teljes mértékben autodidakta módon. Tehát ez úgy volt, hogy egyszer felkeltem és tudtam, legalábbis azt, hogy milyen úton-módon kell hozzáfogjak a fafaragáshoz. Ez egy hosszú folyamat, ugyanolyan, mint a gitározás, mindig van mit tanulni. Lehet ápolgatni, finomítani, kialakítani a saját stílusodat. Talán ez oda vezethető vissza, hogy negyedrészt székely vagyok, elképzelhető, hogy genetikailag alakult ki bennem a fafaragás iránti érdeklődés.

- Fel tudnád sorolni, hogy mi szükséges a fafaragáshoz?

- Elsősorban nem árt, ha az embernek van két keze (nevet), amellyel rajzolni sem árt tudni, továbbá a fa és a vésők elengedhetetlenek. Sokan mondják azt, hogy 70 vagy 200 véső is szükséges. Én nem mondom azt, hogy nem kell, de szerintem, ha az embernek van már nyolc vésője, az bőven elég ahhoz, hogy elkészítsen egy jó alkotást.

- Tudtommal családos, dolgozó ember vagy. Mennyi időt tudsz rászánni a mesterségre a család és a munka mellett?

- Amennyit bírok, sokszor előfordul, hogy éjszakákat töltök a műhelyben, mert szeretem, és ezen nincs mit vitatni. Van olyan, hogy vasárnap délután is nekiállok faragni, mert jólesik. Olyan ez, mint egy mélységes meditáció.

- Meg lehet-e ebből élni?

- Reménykedem benne, hogy igen. Szerintem ha az ember megtalál egy szűk kört, amely élénken érdeklődik a fafaragások iránt, akkor simán meg lehet élni a mesterségből. Én így gondolom, így képzelem el. Többen sok olyan kütyüre költik a pénzüket, amely teljesen fölösleges, és ami tényleg művészetnek minősül, a környékünkön általában háttérbe szorul. Megfelelő népszerűsítéssel viszont kialakulhat egy meglehetősen népes klienskör.

- A fafaragást félretéve, hogyan állsz a zenéléssel, a zenekarotokkal?

- Jó lenne zenélni. Ha akadnának olyan emberek, akik komolyan veszik, én biztosan időt szakítanék arra is. Ha nem is többet, legalább hetente egy alkalommal eljárnék próbára, valamint a hétköznapi gyakorlást sem hagynám ki. Ennyi időt szerintem bárki rá tudna szánni a zenélésre, hiszen itt nem arról van szó, hogy ebből éljünk meg, vagy erre tettük fel az életünket, viszont az rettentő jó érzés, amikor az ember felmegy a színpadra, és azt játssza, amit szeret. Ráadásul, ha saját alkotásokról van szó, annál jobb nincs, az egyféle katarzis.

- A család, a fafaragás és a zenélés közül melyiket tennéd az első helyre az életedben?

- Mindkét foglalkozás komoly dolog az életemben. Az első helyen viszont természetesen a család áll, a két gyermekem és a feleségem, ezután jönnek a hobbik, amiből kimeríthetetlen a készlet. Tehát én rengeteg mindennel szeretek, szeretnék foglalkozni. Annak ellenére, hogy kisebb tériszonyom van, nagy vágyam lenne a rendszeres ejtőernyőzés. Ugyanúgy a festészet is közel áll hozzám, csak mindenre rengeteg időt kell szánni, hogy az ember kifejlessze magát, mert vasárnapi festőből nem lesz igazi festő, ugyanúgy olyan zenészből sem lesz igazi zenész, aki csak vasárnap zenél. Ezért egyelőre a fafaragás az a mesterség, amelyet komolyan, napi rendszerességgel űzök. Zárszóként annyit említenék meg, hogy mindenkinek tudom ajánlani azt, hogy próbálkozzon meg behatóbban foglalkozni valamilyen mesterséggel, művészettel, mert ezáltal jobb lesz a világ, és ők is más szemmel fogják a világot látni.

 Ifj. Deák Endre