Avarszőnyegen a muzsdaji erdőben

Legyen szó rövid kirándulásról vagy a családdal eltöltendő hétvégéről, a legtöbbször felmerülő lehetséges helyszín Muzsdaj. A gyakorlatias emberek a könnyű megközelítésért és a változatos pihenési lehetőségekért, a természet szerelmesei pedig színes élővilága miatt részesítik előnyben.

„Megfogott a szó: fakéreg-minták,

erdőbe húzott a gondolat-lián

egy őszies, mohás, nedves tájra,

hol lábam alatt ropogtak az ágak,

a tarka levelek földre hullva,

a sárgák, pirosak is megbarnulva,

a különös, szürke séta-napon,

beöntötték bronzba a vasárnapom.”

Domokos Jolán

Szatmárnémetitől alig 40 kilométerre, Sárközújlak és Avasújváros között található gyermekkorunk egyik legismertebb kirándulóhelye, Muzsdaj. A rövid utazás annál szebb a természet kedvelőinek számára, hiszen a szerpentines utat mindkét oldalon erdők kísérik, és fölötte szinte átölelik egymást az ágak. Az egyik kanyar lejtésében hirtelen elénk tárul az útról is jól látható hotel, majd mögötte a jellegzetes, kacsaláb formájú tó. Könnyen megközelíthető, kellemes vidék, így nem is csoda, hogy sokan látogatják.

A rendszerváltás előtt kiváltságnak számított, ha a tó körül valakinek hétvégi háza vagy halászkunyhója volt, mára viszont úgy kiépült a turizmus a tó körül, hogy hétvégenként karavánszerűen látogatnak ki az emberek. A 2000-es évek közepén készült el a tó mellett az a hotel, amely miatt télen is vonzó helyszín: fedett medence, edzőterem, elegáns étterem és szálláslehetőség várja a turistákat, konferenciaterme miatt rendszeresen ad helyet különböző rendezvényeknek is.

A tó hírnevén csak a 2011 végén — előzetes figyelmeztetés nélkül —, egyik napról a másikra történő vízleeresztés ejtett csorbát, akkor ugyanis Avasújváros Község Polgármesteri Hivatala sok ember ellenszenvét vívta ki óvintézkedésével. A meder tisztításának nevezett természeti pusztítást kevesen tudták pozitív cselekedetként értékelni.

A pihenésre vágyók ma is gyakran keresik fel az üdülőközpontot, gombamód szaporodtak a tó körüli nyaralók is, azonban jóval kisebb a forgalom, mint néhány évvel ezelőtt.

Gyakran látogattunk el mi is Muzsdajra megcsodálni a tavat és az azt ölelő dombocskákat. Nyáron szívesen vertünk tábort az erdő szélén, majd ismerkedtünk meg a fák rejtekén vezető ösvényekkel. A tó partjának jelentős részén elterülő erdőt több oldalból is meg lehet látogatni. A lakott terület mögötti ösvények egyenesen ívelnek fel, míg az oldalról csatlakozó ösvények lassan emelkednek.

Mi is a könnyebb utat választottuk a legelőn át a csupán 257 méter magas Csiap csúcs irányába. A legelő még késő ősszel is magasan burjánzó, elszáradt gazféléktől színes. Imitt-amott feltűnik a már vörös színekben égő szederbokor vagy a bíbor bogyóival csábító hecsedli. A bokrok között túlnyomórészt som, galagonya és kökény található. A lassan emelkedő ösvényről egyre szélesebb kilátás tárul elénk, és a szomszédos domboldalon sorakozó fák mesebeli festményként olvadnak egybe. Távolból a hegyek kékes csúcsai látszanak, a másik oldalban Kányaháza felé a Hegy-fő kettős csúcsa, míg a völgyben már Avasújváros füstölgő kéményeit látni. Itt fenn a dombon pedig a természet millió apró csodát rejteget. A nyurga gaz kis színes virágokat óv a széltől, bokrok tövében feltűnik egy-egy őzlábgomba, míg a felettünk lassan összeérő ágak között koppanva hullik a makk.

Minden évszakban különleges látványt nyújt az erdő, ám most, ősszel mintha ünneplőbe öltözne. Lépkedve a lehullt leveleken olybá tűnik, mintha enyészetbe süllyedő álmokon taposnánk. A reccsenő ágak hangja s az avar puha szőnyege kinyit egy ajtót ama rejtett világra, amit csak az fedezhet fel, aki az őszi erdőben sétál.

Ahogy a fák szinte összezáródnak mögöttünk, a kopár ágak között beragyogó napfény aranysárgára festi szőnyegünket. A fák törzsein zöldell a moha, és megannyi apró, alig észrevehető, áttetsző kalappal köszönnek ránk a gombák. Egyesek jól elrejtőznek, mások élénk színeikkel csalogatnak minél beljebb. Itt, a muzsdaji erdőben láttunk először vörös polipgombát is. Mivel esős napokat követően indultunk utnak, az árnyékos helyeken még nedves az ösvény, de a levelek között nyoma sincs már. Ahogy haladunk egyre beljebb, már érezhető az ősz színeinek árnyalati különbsége is. A sárgás avar már inkább pirosba fordul. Ahogy szétágazik az ösvény, úgy terül szét az avarszőnyeg is, mint valami kifutón a vörös palást. Modellként állnak sort a fák, s a ragyogó napsütésben mutogatják még kapaszkodó tarka ruháikat. Az egész földig behatoló fény feltárja előttünk a galócák világát is. Mintha a meséből ismert törpék lakhelyeire bukkantunk volna, olyan szépen helyezkednek el egymás mellett. Van közöttük nagy kalapos, fodros szoknyás, felkunkorodó, repedezett és zárkózott, gömb alakú is, mintha csak különálló személyiségek lennének.

A domb csúcsán érezhető leginkább az ősz letargikus hangulata. A kopár ágak, a barnás levelek és az avar roppanó füstölgése felerősíti az elmúlás érzetét.

Barangolás közben az ember elveszíti időérzékét. Míg a napfény feltárta az erdő rejtett csodáit, addig a szürkület és a gyorsan érkező sötétedés bolyongássá változtatja a sétát. S bár nem beszélhetünk magas hegyekről vagy óriás erdőkről, igencsak becsapós tud lenni a fák között állás, miközben eltűnik az irányérzék. Cinkos összhang működik az élővilágban, hiszen visszafelé mintha még a gombák is elrejtőztek volna. Leereszkedve az erdő szélén harapni lehet a csendet. Lépéseink nyomán riadva szállnak fel a bokrok ágairól a kis madárkák, miközben minket is megijesztett a közelünkben felröppenő fácánkakas, láncreakcióban visszhangzott a szárnysuhogása. Mire teljesen besötétedett, mi is visszaértünk a tó partjára. Bár látni már nem lehetett őket, bőrünkön éreztük a bozótban rejtőzködő állatok tekintetét.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt