Az a ronda multi…

Mind több híradás foglalkozik a Szatmáron megnyílásra váró nagyáruházakkal, legyen az Lidl vagy Mega Mall vagy akárhogyan is hívják. Mivel a politikai közbeszédben is gyakran jelennek meg a multinacionális vállalatok dolgai, kevesen tudják igazából, hogy milyen forrón eszik ezt a témát.

Az egyszeri fogyasztó csak elmegy a diszkont- vagy nagyáruházba, tologatja a bevásárlókosarat, és zsebének függvényében megtölti a szükséges dolgokkal.

Lássuk csak, mivel is találkozik az ember egy ilyen alkalommal.

A parkolás és kosárkiváltás után szembekerülünk egy nagy légtérben elhelyezett árumennyiséggel, melynek változatossága sokakban bizonytalanságot ébreszt. Ezért többet kell nézegetni, válogatni, címkét olvasgatni, és ilyenkor nincs segítség, mert eladó, akit megkérdezzünk, az nincs. Persze ilyenkor jön a képbe a postaládából kivett és már esetleg elolvasott színes szórólap, amelyet sokan magukkal is visznek, hiszen nem könnyű megjegyezni az általában angolosan elnevezett cikkeket. Ehhez jön ugye, hogy általában 2–3 havonta felcsereberélik a polcokat, így az azelőtti vásárlás emléke csak összezavar, és bolyongunk, mint muslica a borospincében. Nem egyszer történik, hogy egy helyettesítő márka után találjuk meg a megszokottat, így gyorsan kicseréljük az ismeretlent, de azt vissza illene tenni az eredeti helyére… így találunk csokoládét a törlőkendőknél és elemeket a kenyerespolcon…

Sokan megszokták, hogy már otthonról listával jönnek, így több a remény, hogy nem felejtenek el semmi fontosat. Igen ám, de annyi az újdonság a polcokon, hogy bizony elcsábulunk, és azt is megvesszük, amire (most vagy egyáltalán) nincs szükségünk. Amikor otthon kibontjuk, csak nézünk, hogy ez minek…

Amikor elvégeztük a keresést-berakodást, irány a kasszasor. Többen-kevesebben állnak itt, általában többen. Megpróbálunk a legrövidebb sorba állni, de sajnos régi barátunk, Murphy megmondta, hogy mindig az a sor fog lassabban haladni, amelyikben mi vagyunk, illetve ha átállunk egy gyorsabbnak tűnő sorba, az azonnal megáll, vagy nyitnak egy új kasszát, de a legtávolabb tőlünk. A leggyengébben látó vásárló fog előttünk válogatni az ebédjegyei között, a legtanácstalanabb falusi bácsi keresgéli majd a zsebkendőjébe gombolyított pénzecskéjét.

Ha mindezeken a megpróbáltatásokon túl vagyunk, a parkolóban a szekerünkkel befurakodunk az össze-vissza megálló kocsik között, ki- illetve becsomagolunk az autóba, majd vissza a tárolóhoz letenni a bevásárlókocsit — hacsak el nem kunyerálja az 50 bani miatt egy mosdatlan kölyök.

És akkor most lássuk, miért lenne elítélendő, megbélyegzendő egy multinacionális vállalat kereskedelme.

Kezdjük a kritikát azzal, hogy mit is árulnak. Persze, hogy hazai terméket is, abból, aminek a kinézete, kereslete és minősége összehasonlítható a nemzetközi piacon. Nehogy már kissé fonnyadt, mosatlan zöldséget vásároljunk, amikor mellette ott van a szép, egyforma (én úgy hívom, esztergályozott) zöldség, uborka stb. Az alma is válogatott, akár tálcába fóliázva, a déli gyümölcsökről ugye szó se essék.

Minden árunak a kinézete, csomagolása győzi meg a vásárlót. Ha valahol sok vagonszámra termelnek-gyártanak-csomagolnak valamit, ott belefér az árába az extra csomagolás. De ugyanakkor a szállítás és szétosztás időszűke miatt még éretlenül szedik le a terményt. Az eltarthatás is igényel külső eljárásokat, lásd viaszolás, fóliázás, címkézés stb., mindez emeli a termékek árát. A bóvli, bazáráru is fényes csomagolásban kelleti magát.

Függetlenül olyan áruktól, melyeket nem termelnek vagy nem gyártanak itthon, egyértelmű a nagy konkurenciaharc a kereskedelmi láncokban. Az is látható, hogy Kelet-Európában inkább közelítenek a régi bevásárlási szokások felé azzal, hogy akár kisebb, de több egységet telepítenek egy-egy városba — például a Lidl vagy Penny —, hogy kövessék a vásárlót. Itt a híres és drága márkák inkább a nagyáruházak galériáiban bérelnek üzletet, mert nem mindennapos az árujuk.

Hiába írja elő törvény, hogy a nagy áruházak polcain legalább ennyi-annyi százalékban legyen hazai áru, a kifogások miatt és rendszeres szállítás híján ez nem valósul meg. Mivel nálunk nem rendszeresített a felvásárlópiac, a termékek nem jutnak el a szükséges időben az eladókhoz, nem beszélve más, általában mennyiségi és minőségi kifogásokról.

Az, hogy egy áruházláncnak ki, kik a tulajdonosai, — a vásárló számára — leginkább bizalmi és megbízhatósági probléma. Sokat nyom a latba a reklám, hiszen mindenütt a nagy cégek, cégláncok hirdetnek egész oldalasan, tv-ben hosszú percekig. Mindezek költségeit a nagy mennyiségű eladás fedezi.

Természetes, hogy egy kisáruház helyi kézben nem engedheti meg magának, hogy ingyenes parkoló mellett mozit és játszóházat üzemeltessen, vagy beszálljon egy hídépítés vagy körforgalom finanszírozásába. Nem is várjuk el ezt.

És akkor maradt az emberi tényező. A kisboltoknak egy nagy előnyük van az önkiszolgáló nagyáruházzal szemben: visszaköszönnek, szóba lehet állni a kiszolgálóval, információt lehet kérni és kapni. De ha ezt elmulasztják, veszteséges lesz az a bolt.

Nagyon sokan igénylik az emberi kapcsolatot a vásárlás során. Ha egy húspultnál megmutogatja az eladó az árut, rábeszél egy-egy szebb darabra, ha informál a flekken és a rántott hús megfelelő alapanyagáról, sokkal jobban tud vásárolni az ember, mintha csak rakosgatná a lefóliázott tálcákat és böngészné kigúvadt szemmel az apró betűs címkéket. Egy bizalomkeltő és jó beszédű hentes többet árul, mint a legmodernebb fagyasztószekrény.

A polcok feltöltése az egyik legfontosabb dolog egy nagyáruházban, a felvigyázók és takarítók munkája szintén, de talán a kasszások hozzáállása a legfontosabb.

Nem is akarom ezt szaporítani, de azon gondolkodom, honnan fognak alkalmazni az új áruházak személyzetet. Tudtommal nincs felfuttatva semmilyen iskolaformában a kereskedelmi dolgozók képzése, így az utolsó hetekre hagyják a betanítást — ha lesz kinek. Nem könnyű munka, nem is fizetik haj de nagyon jól, úgyhogy baj lesz itt… szép új áruház nyitva, eladás nyista. Reméljük, nem lesz igazam.

Szerémy Péter

+