Az egyházmegye két diakónusát szentelik pappá

Szombaton 11 órától Molnár Eduárd Gábor és Istvánfi Szilárd diakónusokat pappá szenteli Nm. Ft. Schönberger Jenő püspök a szatmárnémeti Székesegyházban. Ennek kapcsán Józsa János, a püspökség sajtószóvivője kérdezte a szentelendőket, az alábbiakban ezt közöljük.

Istvánfi Szilárd

— Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

— A végtelen Isten, szüleim szeretetén keresztül 1987. június 16-án ajándékozott meg a földi élettel. Kora gyermekkoromtól fogva kedves szüleim példáján keresztül, a Jóisten megismerésére, élő hitem erősítésére és belé vetett bizalmam növelésére éreztem biztatást, bátorítást. Ha egy nagyon erős Istenbe vetett bizalom él a szülő mindennapjaiban, akkor sokkal nagyobb az esélye a gyermeknek, hogy a mennyei Atyába vetett eleven hittel, biztos reménnyel fog élete mindennapjai közepette a viszontagságokkal szembenézni. Természetes, ez nem egy apodiktikus megállapítás, viszont az én fiatal életemben, én ezt így vettem észre. Köszönöm Istennek, hogy ilyen szülőkkel ajándékozott meg, akik nem csak elhintették a vallásos lelkületet bennem, hanem azt törékeny cserépedényben őrizve elősegítették, hogy bő gyümölcsöt hozhassak, maradandó gyümölcsöt. Elemi iskoláimat, valamint az emberi tudás első legfontosabb alapjait Sárközújlakon fektettem le, majd továbbépítve és fejlesztve talentumaimat a Hám János Római Katolikus Teológia Iskolaközpontban 2005-ben sikeresen érettségiztem. Ezt követően felvételiztem a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára.

— Mikor érezte először a meghívást a papságra?

— Valamikor, úgy második osztályos koromban a sekrestyés, Jenő bácsi egy szentmise elején a templomba menet édesanyámmal, megszólított, hogy akarok-e ministrálni. Nagy zavaromban igent mondtam és ezzel elkezdődött egy új világ, amely a maga színes valóságával, örömeivel és nehézségeivel, annyira magával vitt, hogy megszerettem és napjaim elkerülhetetlen részévé vált. Ez volt az az időszak, amikor a barátok, társak között feltűnt, hogy én mindig a ministránsok között mozgok és igyekszek minél több lehetőséget kihasználni arra, hogy a szentmisén részt vehessek. Ekkor már megfordult a fejemben, hogy talán pap legyek, de nem mertem felvállalni és szembenézni vele, ugyanakkor magát a gondolatot sem szerettem volna elhessegetni a fejemből.

— Mit jelent az ön számára a papi hivatás, milyen előképe van a papságról?

— A papi hivatás számomra azt jelenti, hogy a Jóisten megtisztel egy ajándékkal, mégpedig azzal, hogy az embereket közelebb vezethetem Őhozzá. Ez egy olyan ajándék, amit az ember azért kap, hogy segítsen vele, hogy amit megtapasztalt az Istenből, azt továbbmondja a környezetének, azt hogy az Isten ezt és ezt teszi velem, hogy reményt és biztatást vigyen az emberekbe, éreztetni velük, szembesíteni őket azzal, hogy nincsenek egyedül és van aki a gondunkat viseli, még akkor is, ha mi olykor olyan könnyen megfeledkezünk róla.

— Volt-e olyan papi/egyházi személy, aki mély benyomást tett Önre életpéldájával, papi tanúságtételével, és esetleg segítette a pálya megválasztásában?

— A primiciás szentképemen Isten áldását kérem mindazokra, akik életpéldájukkal és imáikkal (természetesen a hívek mellett) az Úr oltárához segítettek. Másodikos voltam, amikor Ft. Starmüller Ferencz atya elkerült Sárközről, aki szeretetteljes kedvességével, szellemességével belopta magát az itteni emberek szívébe. Ft. dr. Aib Sándor atyának hálás vagyok, hogy az első szentáldozásban részesülhettem, aki sajnos nagyon rövid ideig volt plébánosom. Mindenképpen fordulópontot hozott gyermekéveimben Ft. Melega Péter atya, aki sárközi plébánosként nagyon jól értett ahhoz, hogy a gyerekeket az oltár körül tartsa, fiatal fogékony lelkünket Isten felé fordítsa. Remek egyéniség, akinek a környezetében öröm volt lenni. Most is az. Aztán meg kell említenem Ft. Baumann István atyát, aki pontosságra nevelt, tanácsai, útmutatásai a teológiai évek alatt végtelenül sokat segítettek, virágos nyelvezetű beszédei, megfontolt, alapos prédikációi, a lerakott alapokat szilárdították meg bennem. Nem győzök hálát adni a harmadik isteni személynek, hogy gyakorlati éven Ft. Szinovátz György máramarosszigeti főesperes atyát adta számomra mesterül, frappáns mellbevágó szavai, határozott, szeretetteljes elkötelezettségre sarkaltak. Bölcsessége, élettapasztalata egyedülálló módon erősített meg, melyért életem végéig hálás leszek. Amiket lelki értelemben tőle kaptam, nem légből kapott mellébeszélések, hiszen az ő tanácsai, meglátásai 99%-ban beigazolódtak, személyisége mutatja, milyen nagy dolgokat tehet velünk a hatalmas Isten, aki a kicsinyeket felkarolja. Azt szokták mondani, hogy igazán jó, nemes arany csak akkor lesz, ha kohóban megtisztítják a salaktól, ha megedződik. Márpedig az ember minél több pofont kap, annál inkább edződik, csiszolódik. Ft. Dudás Miklós atya, mélyen tisztelt plébánosom szokta olykor ezeket mondani, aki az élet harcaiban csiszolódott, mint a gyémánt. Jó tanácsai, szavai, mint a szép ház ablakában a muskátli, úgy vannak lelki szemeim előtt. Nagyon sokat köszönhetek neki. Mellettem állt, és az Úr általa megerősített engem. Egész egyszerűen azt kell mondanom, hogy a Jóisten sok jó példát állított elém szüleimen kívül, mindannyiuknak nagyon hálás vagyok.

— Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

— Ha visszagondolok Gyulafehérvárra, azt tudom mondani, hogy szép volt, jó volt, elég volt. Sok jó és szép emlékem van, de akad kevésbé kellemes is. Nagyszerű, csodálatos emberekkel ismertetett meg a gondviselés, sokat tanulhattam sok mindent megismerhettem. Lelki életben alakulhattam, gazdagodhattam.

— Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

— Úgy vagyok most papszentelés előtt, mint aki a beteljesülés előtt már izgatottan vár. Azt hiszem a hála érzése az, ami leginkább jellemzi most érzésvilágomat.

— Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

— Mint Isten szolgáinak egy, a közös célunk, hogy úgy mondjam egy csónakban evezünk, Isten mindannyiunkat közösen meghívott, hogy népét közel vezessük hozzá. Amit fontosnak tartok, az nem más, mint a kölcsönös tisztelet. Isten az, aki formál minket és én olyan szolga szeretnék lenni, aki az emberek életébe beleviszi az Istent.

— Ön szerint hogyan, mivel kell egy pap Krisztus megjelenítője legyen az emberek között?

— Elsősorban hitelességével lehet megjelenítője Krisztusnak az emberek között a pap.

Molnár Eduárd Gábor

— Kérem röviden mutatkozzon be: hol született, hol végezte tanulmányait, mit mondana el magáról, a személyéről?

— Molnár Eduárd Gábornak hívnak. 1986. augusztus 5-én születtem Szatmárnémetiben. Van még egy bátyám, aki hét évvel idősebb tőlem. A gimnazista éveimet a Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban végeztem. Miután leérettségiztem, rögtön jelentkeztem a gyulafehérvári teológiára.

— Mikor érezte először a meghívást a papságra?

— Ezt így konkrétan nem tudom megmondani, inkább fokozatosan alakult ki bennem a papságra való meghívásom. Sok minden közrejátszott ebben: elsősorban gyermekkoromban keveset ministráltam, ha jól tudom és számolom körülbelül ötször, nem szerettem ministrálni. Rendszeresen az oltár körüli szolgálatot tizedikes koromban, annak is a második felében kezdtem el, eleinte azt is a barátom unszolására. Ezért mindig hálás leszek neki. Már első alkalommal valami megérintett, ami arra késztetett, hogy rendszeresebben kezdjek ministrálni. Ezen tapasztalat alapján is elmondhatom, mennyire megrendítő az a tény, hogy a Jóisten hogyan dolgozik az embereken keresztül is. Másodsorban közrejátszott az is, hogy a Hám János Iskolaközpontban végeztem és itt is voltak események (lelki napok, közösségi szentségimádás), személyek (itt az iskola spirituális atyáira gondolok), akik szintén hatottak rám. Épp úgy hatással volt rám az egykori plébánosom, Ft. Szinovácz György. Az ő személye példakép volt számomra.

— Hogyan tekint vissza a teológiai évekre?

— Visszatekintve elmondhatom, hogy hamar elteltek a teológiai évek, de amikor benne voltam, akkor elég lassúnak tűnt az idő múlása. A teológia előjáróinak és tanárainak hálás vagyok, mert bölcsességükkel, meglátásaikkal megtanultam, hogy egy papnak először embernek kell lennie embertársaival szemben, és csak utána papnak.

A teológiai programban szerepelt egy héten egyszer osztálynap. Ez arra szolgált, hogy az évfolyamunk és a többi évfolyamok közösséggé formálódjanak. Egy ilyen osztálynapi programon megfogalmazódott bennünk, hogy azokból az eseményekből, programokból, együttlétekből tudunk meríteni, magunkkal vinni, amikor együtt voltunk.

— Hamarosan pappá fogják szentelni. Milyen érzésekkel áll ennek elébe?

— Legelőször amikor erre gondolok, izgatott vagyok, de ha mélyebben rátekintek vagy jobban, akkor a nyugalom, béke és hála érzései vannak bennem. Másodízben megrendítő az a tény, hogy egy pár nap múlva érinthetem Jézus Krisztus Testét és Vérét, ugyanakkor más szentségeket is szolgáltathatok ki, hogy a keresztény nép megszentelődjön.

— Mit vár a papságtól, milyen pap szeretne lenni?

— Jó pap szeretnénk lenni. Papi jelmondatom a Máté szerinti hegyi beszédben található: „Mindaz, aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette.” (7,24). Ebben a jelmondatban életcélom egyik alappillére, mert a jézusi tanítást nem csak meghallgatni kell, hanem tettekre is váltani. Úgy gondolom, papként először nekem kell az Isten szavát befogadnom és tettekre váltanom, és csak utána segíthetek az embereknek, lehetek „híd” Isten és emberek között.

Hála és köszönet mindazon emberek iránt, akik imádkoztak, segítettek, hogy hivatásom kialakuljon, felismerjem és mélyíteni tudtam. Isten áldása kísérje őket életükben!

Józsa János