Az élet ünnepe, és nem az enyészeté

„Járjunk az Istenbe vetett bizalom és a szeretet útján” — hangzott az egyházi év legnagyobb Mária-ünnepén Túrterebesen, amelynek Nagyboldogasszony-templomához több százan érkeztek haza azon a napon, amely az élet ünnepe, és nem az enyészeté.

Több százan — otthoniak és tíz vagy sokszor több száz kilométeres távolságból hazajöttek — gyűltek össze tegnap délelőtt a Nagyboldogasszony titulussal rendelkező túrterebesi római katolikus templomban, annak kertjében, de még a közelében lévő parkban is az egyházi év legnagyobb Mária-ünnepén. S képletesen hazajöttek a szatmárnémeti, sárközújlaki, nagybányai zarándokok is, a testvéregyházak lelkipásztorai, a Túrterebesről származó „pap bácsik” — köztük a helyi kötődéssel rendelkező Turtureanu Róbert újmisés, máramarosszigeti segédlelkész.

„Megérkeztünk, hazaérkeztünk mindannyian, a falu szülöttei, a zarándokok, hogy köszöntsük égi édesanyánkat. A magyar nyelvhasználat Nagyboldogasszonynak nevezi Máriát, s most ezt a Nagyboldogasszonyt ünnepeljük. A mai nap nem gyásznap, hanem annak megmutatója: az élet újra győzött a halál felett. Isten nem halálra teremtette ezt a világot, hanem életre, az örök életre. A közfelfogás szerint a rózsa a virágok királynője — és egy csokor rózsa olyan, mint az emberi élet, a bimbózó ifjúságtól a hervadt szirmú öregségig. Pedig mennyire szeretnénk megóvni a hervadástól, az elmúlástól életünket. Sokan egy-egy különleges alkalommal kapott virágot vagy menyasszonyi csokrukat őrizgetik évtizedeken át, hogy hervadtságukban is hirdessék a régi szerelem fényességét — hasonló eseményt állít elénk a mai ünnep is: elhervad az asszonyok szépsége, eltemetkezik az öregség ráncaikba —, egyetlen kivétel van e hervadás, e fonnyadás alól: Mária” — fogalmazott ünnepi szentbeszédében, amelyet az egyik legfőbb imádság, a Magnificat soraira építette. „Ezt a hálaimát az egyház kétezer éve énekli, belőle merít derűt, meggyőződést és reménységet. 'Íme, ezentúl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek, mert nagy dolgot művelt velem az Úr' — mondja Mária, s milyen merész kijelentés ez egy 14–15 éves lány szájából. Nekünk is boldogoknak kell lennünk, mindenki mondhatja magát boldognak, de Mária azt mondja: őt minden nemzedék boldognak hirdeti a világ végéig. A történelem folyamán sokan akartak örök hírnevet — de az ember hamar eltűnik a történelem színpadáról, és az emléke is elenyészik, bármennyire irigyelték vagy csodálták is életében. Mária nem volt közéleti személyiség, nem volt ismert személy, mégis kijelenti: a világ végezetéig észben fogják őt tartani. Ő hitt a szeretet átalakító erejében, és tudta: az Istennel kötött szeretetszövetség itt, a földön szenvedésszövetség is, és érezte, hogy a szeretetszövetség nem állhat fent áldozatos élet nélkül. Hogy igaza volt, azt igazolta és igazolja a történelem, hiszen mi is boldognak hirdetjük égi édesanyánkat. És amilyen merész a kijelentés első része, olyan alázatos a befejezése. Mária nem önmagát helyezi előtérbe, hanem az Urat. Mi hányszor felejtjük el? Hányszor feledkezünk meg arról, hogy a tőle kapott feladat tesz naggyá, és nem képességeink? Mária útja tövises volt, de tele is a szeretet rózsáival. Mi milyen utat választunk? Járjunk az Istenbe vetett bizalom és a szeretet útján!” — mondta.

Szabó Kinga Mária