Az elit és a tömeg viszonya (II.)

A Szatmárnémetiben, az Ács Alajos Játékszínben a Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat közös szervezésében megrendezett nyilvános beszélgetésen meghívott vendégek és érdeklődők beszélgettek az elit és a tömeg viszonyáról.

Vitaindítót dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató mondott, a beszélgetést Elek György moderálta.

A beszélgetés témája az volt, hogy ki az elit, hányféle elit létezik, és mennyire fedik egymást a különböző kategóriák (nem azonos a szellemi elit a társadalmi elittel, a gazdasági elittel vagy a politikai elittel), hogyan hatnak egymásra és a tömegre a különböző elitek, illetve a tömeg hogyan hat vissza rájuk.

Kereskényi Sándor muzeológus Michel Foucaultnak a témával kapcsolatos nézeteiből indult ki. Foucault funkcionális és strukturális eliteket különböztet meg a történelemben, az antikvitást és a középkort funkcionális elitképzés jellemezte, amit sokkal egészségesebbnek tart, mint a modernitásban jelentkező strukturális elitképződést, amelyet eleve meghatároz az, hogy a társadalom milyen szerepet szán az elitnek. Megkülönbözteti az elit embernek és a tömegembernek a fogalmát, ez egy kicsit hasonlít Nietzschének az Übermensch elméletéhez, természetesen sokkal realistább, filozofikusabb, vagy történetfilozófiai keretekbe beágyazva. Azt mondja, hogy az különbözteti meg az elit embert a tömegembertől, hogy az elit ember meg akarja élni a minőséget, a tömegember pedig túl akarja élni a minőséget. Ez a különbözet akkor válik igazán érdekessé, amikor A szubjektum hermeneutikája című könyvében kifejti azt, hogyan próbálta egy ókori elit ember, mint Szókratész, önmagát és a környezetét nevelni. Összehasonlítja ezzel azt, hogyan próbálta önmagát és környezetét nevelni Lenin. Miközben funkcionális elitképződés zajlott le az antikvitásban és a középkorban, addig a modern korban — sajnos már a romantikától kezdve —, amikor az értelmiség egyre nagyobb lendülettel próbált a politika felé fordulni, és kialakul ennek a strukturális betagozódása, ezzel magyarázható az, hogy például a fasizmus és a bolsevizmus nem is akart tudni az elitekről, mint ahogy a minőségről sem akart tudni. Úgy tűnt, mintha a fasizmus Nietzschét követné, a bolsevizmus a doktriner kereszténység kollektivizmusát. Kereskényi elmondta, hogy nemrég egy érdekes interjút olvasott Georges Leekens belga személlyel, akit a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának tettek meg, és az origo.hu egyik újságírója arról kérdezte, hogyan viszonyul a Belgiumban zajló politikai eseményekhez, milyennek látja a belga közéletet. Georges Leekens fölényesen lemosolyogta a kérdést, és azt mondta, a belgákat nem érdekli, hogy ki van kormányon, ugyanis minden kormány rossz. Ezért nem is foglalkoznak azzal, hogy a kormány mit csinál, hanem azzal foglalkoznak, hogy ők a saját területükön minőséget tudjanak produkálni. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert elárulja azt, amit mondott Frigy Szabolcs a vitaindítóban, hogy a szakemberek visszahúzódnak egy bunkerhelyzetbe, a saját szakmaiságuk védelmében próbálnak egy minitársadalmat felépíteni és működtetni, ami azért van eleve kudarcra ítélve, mert a politikának nincs szüksége elitre. Eljutottunk oda, hogy nagyon sikeres politikát lehet csinálni elit nélkül. A lényeg az, hogy nagyon jó végrehajtók legyenek, csinálják végig azt, amit a politikai vezér mond, ne legyen a gépezetben porszem, semmilyen ellenállás, hanem olyan maximális hozammal működjön a gépezet, hogy ki lehessen zárni azokat, akik okvetetlenkednek. A sikeres politika eleve nem az elit felé fog fordulni, hanem esetleg eltűri. Néha pénzeli vagy tartaléklángon tartja őket, de a tömegek felé fog fordulni, nagyon okosan a tömegekre alapozza a hadmozdulatait. A tömeg túl akarja élni a minőséget, nem akar megrázkódtatásokon, katarzisokon, minőségi élethelyzeteken keresztülmenni, hanem egyszerűen túl akarja élni az életet, mégpedig lehetőleg biztonságban, kényelmesen. Kereskényi nagy veszélynek tartja, hogy a különböző politikák — beleérve a társadalom-, kultúr- és gazdaságpolitikát — egyértelműen elitellenesek, és a Fukujama-féle felvetés is nagyon sunyi módon elitellenes. Az elitellenesség sokféleképpen megnyilvánulhat. Lehet valaki elitellenes úgy, hogy támogatja, pénzeli, fejleszti az elitet, s végül karanténba zárja. Lehet úgy is elitellenes valaki, hogy a régi módszerekkel megácsolja a keresztet és felfeszíti rá Szókratészt. Foucault aggályai arra vonatkoztak, hogy magát a gondolatot akarják leváltani, zárójelbe tenni, vagy amennyire lehet, instrumentalizálni — mutatott rá Kereskényi Sándor.

Enyedi Zsolt, a Say-Yes Alapítvány alapító elnöke felvetett pár kérdést az elit definíciójával kapcsolatban. Egy koordináta-rendszerben próbálta elhelyezni a fogalmat: mihez képest, mi mentén, milyen rendszerben kell vagy lehet meghatározni az elitet? Ki titulálhat másvalakit elitnek, ki deklarálhatja saját magát elitnek? Szerinte minden csoportban, minden rendszerben létezik egyfajta elit. Fiatalkorunkban például az számított elitnek, aki jobb farmerben járt. Szóval ahány viszonyítási rendszer, annyi elit. Van úgynevezett politikai elit is, bár erről Enyedinek megvan a véleménye. A másik kérdés, amit a téma kapcsán felvetett: hogyan képződik az elit, és mi ebben a szerepe az oktatásnak, illetve azoknak, akiknek követjük a mintáját például a közösségi oldalakon, illetve egy családon vagy csoporton belül? Ha pedig a téma oktatáspolitikai oldalát vesszük, kérdéses, hogy a szakminisztérium döntéshozó „elitje” vajon azon munkálkodik-e, hogy egy olyan rendszert hozzon létre, és stabilan működtessen, amely egy igazán jó jövő generációt képez. Büszkeségeink az elit iskolák, a bámulatos teljesítményű fiatalok és a tantárgyversenybajnokok, de a szélesebb rétegek általános képzettsége ijesztően alacsony. A „elit” gyerekek megcélozzák a matematika-informatika szakot, mert ott jobb a diákközösség és jobbak a tanárok. Ott aztán olyan magas matematikát pumpálunk beléjük, amit soha életükben nem fognak többé használni. Deriválásra meg integrálásra fogjuk őket, de fejben számolni nem tudnak. Lehet, hogy az efféle elitképzés másrészről tömegszintű tudatnyomorítás? — vetette fel hozzászólásában.

Muhi Sándor tanár úgy látja, nem kellene különbséget tenni elit és tömegkultúra között, mert a kultúra egységes, a művészet is egységes, ami a kultúra alatt van, az szubkultúra, azzal nem érdemes foglalkozni. Muhi úgy tekinti a művészetet, hogy nem osztható fel elit és tömegrészekre, mert egy hatalmas egység, ami túltekint ezeken a fogalmakon, olyan, mint egy gazdagon megterített asztal, ahonnan mindenki bőségesen lakmározhat a felkészültségének, érzékenységének, empátiájának a függvényében. Nem a művészetnek, nem a művészeknek, nem a kultúrembereknek a hibája, ha valaki arról az asztalról a szalvétát eszi meg. Izgalmas területek ezek, nagyon összetett területek, de nem feloszthatóak. Ami a világhálós oldalakat és az ezekkel kapcsolatos bezárkózást illeti, Muhi úgy gondolja, az is egy keret, ahogy minden egy keret. Az agyagtáblák, a kőbe vésés is egy keret, a papírra írás is egy keret, attól függ, ki hogyan használja. Világhálós oldalakon is lehet nagyon nyitott valaki. Az, aki távol tartja magát ezektől, lehet rendkívül körbezárt, leszűkült magatartásmódú. Muhi hisz abban, hogy a kultúrának van nevelő szerepe, a művészetnek van felemelő szerepe, bekapcsoló szerepe. Egy félelmetesen vizualizálódó világban élünk, nagy szerepe van a vizuális nevelésnek, itt jön képbe az értelmiség felelőssége, ezt mindenki úgy értékeli, amire képes.

Bessenyei Gedő István dramaturg házigazdaként köszöntötte a szervezőket, meghívottakat és az eseményen megjelent érdeklődőket. Elmondta, hogy nagyon fontosnak tartja a kezdeményezést, és bízik a folytatásban. A Szatmári Friss Újság által kezdeményezett beszélgetések nagyon sokat adnak hozzá a közös gondolkodásunkhoz, illetve közösségünk gondolkodásához. Fontos fejlemény, hogy a szerkesztőség falai közül kihozott beszélgetéseknek most már élő közönségük is lehet, és bárki szabadon hozzászólhat a kérdéshez, mutatott rá.

Bessenyei Gedő István szerint továbbra is legitim elit és tömegkultúráról beszélni, még ha van is átjárás, átfedés a két kategória között. A két korábbi álláspont véleménye szerint nem üti egymást, valójában inkább csak látszatvita alakult ki ezek kapcsán. Szerinte a vitaindítóban felvázolt megközelítés elsősorban a társadalmi elitekre fókuszált, míg a Kereskényi Sándor által képviselt megközelítés a szellemi elitekről szólt. Ez a kettő nem fedi egymást. A társadalmi elitnek része a politikai elit és a gazdasági elit is, amely elitek, ha részleges átfedéseket mutatnak is, mégsem azonosak sem egymással, sem pedig a szellemi elittel. Az elit önmagát újratermelő és kirekesztő mechanizmusaiért szerinte a társadalmi elitek sokkal inkább felelősek, mint a szellemi elitek. A társadalmi elitek több-kevesebb sikerrel megpróbálják nem csupán karanténba zárni a szellemi elitet, hanem át is venni annak a helyét a társadalomban, leszivárogni a különböző intézményrendszerekbe (legyen szó közintézményekről), és átvenni a szellemi elit szerepét, adott esetekben politikai kinevezésekkel vagy épp gazdasági alapú felvásárlásokkal. Bessenyei szerint ez csupán egy bizonyos pontig valósítható meg. Természetesen ebben nem bírnak, nem is bírhatnak sikerrel járni, legalábbis rövid vagy középtávon biztosan nem, mert az adott szakterületek végül úgyis levetik magukról akár a politikai, akár a szűken gazdasági szempontú irányítást, vagyis a pozicionális társadalmi elit irányítását. Egyszerűen ledobják magukról szerkezeti okokból, hiszen ezek a szellemi elitek nem demokratikusan szerveződnek, hanem meritokratikusan, azaz érdemalapon, legyen szó akár elméleti vagy alkalmazott tudományokról, akár a művészetről. Nagyon leegyszerűsítve a képletet az irodalomban nem az a lényeg, hogy mit gondol húsz fűzfapoéta Ady Endréről, hanem az, hogy mit gondol Ady Endre. Nem bír érv lenni, hogy húsz féltehetség számszerűen „leszavazza”. Hasonlóan működik a tudományos, egyetemi vagy akadémiai közeg, ahol le kell tenni valamit az asztalra ahhoz, hogy szerzői tekintélye, auktoritása legyen valakinek (el kell érni bizonyos eredményeket kutatások, publikációk által). A művészetek mindenike ehhez hasonló közeg, ahol akármeddig lehet erőltetni egy féltehetséget, ha nem nem állja meg a helyét például a színpadon, az irodalomban vagy bárhol. A szellemi eliteket csak egy bizonyos pontig lehet megerőszakolni. Egy egyetemen politikai alapon vagy magánegyetemek esetében például gazdasági oldalról is meg lehet szabni kívülről, hogy ki legyen a rektor, de a valódi kutató- és oktatómunkát úgyis azok fogják elvégezni, akik képesek rá. Az egészségügyben is sokféle alapon nevezhető ki egy kórházigazgató, de műteni, gyógykezelni úgyis az orvos fog, aki rendelkezik a szükséges kompetenciákkal, húsz medikus pedig nem szavazhat le egy főorvost… A szellemi eliteknél tehát nem lehet kiváltani a teljesítmény által megalapozott autoritást, szerzői tekintélyt a számosság elvével. Sok tekintetben viszont legitim lehet a vitaindítóban szóbahozott elitellenesség. Bessenyei szerint elsősorban a társadalmi elitek szorítják ki önmagukból, de fokozatosan már a szellemi elitekből is azokat, akiket ki akarnak szorítani. Bessenyeinek meggyőződése, hogy egy egyetemen, az akadémiai közegben vagy a művészetek területén, belülről nézve elvileg biztosítva van az átjárás, a felemelkedés lehetősége. Ha bekerül az egyetemre egy nagyon tehetséges, de nem értelmiségi háttérrel rendelkező, szegény gyermek, annak elvben biztosítva van a felemelkedése a legmagasabb tudományos fokozatig a szellemi elit részéről. Nem a szellemi, hanem a társadalmi elit fogja őt mégis megakadályozni abban, hogy felemelkedjen, például úgy, hogy bevezeti a tandíjat. Kívülről szabja meg, hogy nem végezheti el az egyetemet XY tehetséges fiatal, hanem elvégzi az a kevésbé tehetséges, akinek a szülei a társadalmi elit részeiként biztosítani tudják az anyagi fedezetet a továbbtanuláshoz. A társadalmi elitek vágják el a tehetségek felemelkedési lehetőségét a szellemi elitben is, mert sok társadalomban már az egyetem küszöbét átlépni sem engedik. Bessenyei saját példájából kiindulva úgy vélekedett, hogy ha ő egy, a társadalom peremén lévő, mélyszegénységben és kulturális hátrányban lévő családba született volna, most egyáltalán nem biztos, hogy harmincévesen művészeti igazgató lehetne, mert lejjebbről indulva ennyi idő alatt nem juthatott volna el odáig, ahol van. Nem azért, mert az egyetemen nem tanították és segítették volna megkülönböztetés nélkül ugyanúgy olyan nagyszerű tanárok, mint például Ungvári Zrinyi Ildikó vagy Visky András, akiktől nagyon sok tudást lehetett megszerezni. Nem a szellemi elit, hanem a társadalom lett volna az, amely visszafogta volna. Erről kell beszélni, mert az elit látni valóan újraképezi önmagát, sőt, néhány generáció leforgásával azt is biztosítani igyekszik, hogy a szellemi elit átfedésbe kerüljön a gazdaságival, amennyiben egyre inkább csak tandíj ellenében lehet hozzáférni a felsőoktatáshoz. Ilyen értelemben valóban létezik egy kiszorítósdi a társadalomban. Nagyon nagy kérdés, hogy azt az utat, amit a felmenői mindkét ágon végigjártak, a falutól vagy a bakterháztól az egyetemig, be lehet-e járni még egyáltalán napjainkban — vetette fel Bessenyei. Persze súlyos kérdés az is, hogy a múlt rendszerben, amikor ez az út még könnyen bejárható volt, milyen áron volt bejárható (nyilván egy sötét diktatúráról beszélünk, amely szörnyű árat követelt az egész társadalomtól az úgynevezett „egyenlőségért”, amely persze látszategyenlőség volt inkább). Ettől függetlenül tény, hogy az elitbe való felemelkedés útja egyre nehezebben bejárható, azaz kevéssé beszélhetünk esélyegyenlőségről… Mindezzel együtt nem lehet teljes mértékben felszámolni a szellemi elitek meritokratikus szerveződését. Ez meddő kísérlet, amelyhez hasonlókba eddig minden rendszer belebukott, a legkeményebb diktatúrákat beleértve. Le lehetett cserélni ideológiai alapon az elitet, de előbb-utóbb az új elit is meritokratikusan kezdett szerveződni, elszakadva a külső mechanizmusoktól, mert másként nem is tud szerveződni. A kapitalizmus elitképzési mechanizmusait ugyanígy ledobja magáról az ilyen közeg, amely sem politikai, sem gazdasági, sem demokratikus alapon nem tud szerveződni, mert belső logikája szerint, ha nem is kizárólagosan, de alapvetően mégis érdemalapú.