Az emberiség ne feledje, mi az emberség!
Tegnap, a holokauszt nemzetközi emléknapján a leghírhedtebb koncentrációs és megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau felszabadításának a 75. évfordulójára emlékeztek a Várdomb utcai nagyzsinagógában a szatmári zsidó hitközség tagjai, és nem csak.
„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt — és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja — azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént” — írja Pilinszky János Ars poetica helyett-jében. A leghírhedtebb koncentrációs és megsemmisítő tábort 75 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én szabadította fel a Vörös Hadsereg, s az évfordulón a második világháborúban elpusztított valamennyi zsidóért mondott gyászimát a Várdomb utcai nagyzsinagógában tegnap délelőtt dr. Rafael Schäffer romániai főrabbi. „Imádkozni gyűltünk össze, hiszen ez közösségi életünk legfontosabb tevékenysége; újra és újra elmondani kéréseinket, melyekben szükségleteinket soroljuk el — mert az ima, az kérés. És hitünk kinyilatkoztatása, hogy Isten egyedüli, örök, s bármennyire igyekeznénk is, soha nem fogjuk Őt megérteni. Ma ros hódes, újhold napja van, amikor imáink még mélyebbről fakadnak, és annyi mindent kérünk. Egészséget, sikert, boldogságot, szerencsét, anyagi jólétet — de a felsorolásban szinte mindig megfeledkezünk a legfontosabbról: a bölcsességről, az értelemről, a józan észről, ami mindennek az alapja. S hogy miért kell naponta háromszor imádkozni, mindig ugyanazt kérni? Nem, Isten nem feledékeny, s lehet, hogy százszor nem válaszol kérésünkre, de amikor valóban megnyitjuk szívünket, és tudja, hogy van mondanivalónk, akkor válaszol. Kapcsolatba lép velünk — s amikor kapcsolatban vagyunk vele, az éltünk is más lesz” — fogalmazott. Ezt követően elővették a hitközség több mint nyolc évtizedes, kézzel írott, csak jeles alkalmakkor használt Tóra-tekercseit, és azokból olvastak fel, ezt követően pedig kadisht, azaz gyászimát mondtak a koncentrációs táborokba deportált és elpusztított hatmillió — köztük a Szatmárból elhurcolt 18 863 — gyermek, nő, férfi, idős és fiatal emlékére. Mint dr. Schäffer rámutatott: a holokauszt megnevezést csak a zsidók elpusztítására használjuk, mert bár a világ teremtése óta voltak kegyetlen népirtások, de arra soha nem volt példa a történelemben, hogy egy ország azért rohanjon le, támadjon meg más országokat, hogy egy azokban élő népnek az írmagját is elpusztítsa. „Tudom, sokan vitatkoznak az áldozatok számáról, sokan vitatják magát a népirtást is — de a holokausztot nem szabad elbagatellizálni. Azóta eltelt 75 év, egy emberöltő, mégis mindannyian magunkban hordozzuk a holokausztot — én és kortársaim, akik láttuk, egész életünkön keresztül tehetetlenül szemléltük haláltáborokból visszatért szüleink, rokonaink rettegését. S nem tudom, mi volt lélekölőbb, az elszenvedett borzalmak, testi-lelki kínok emléke, vagy a félelem, hogy megint, bármikor újra megtörténhet. Mert egyszer már megtörtént az elképzelhetetlen, a felfoghatatlan. És magukban hordozzák a holokauszt árnyát gyermekeink, unokáink, a mostani fiatalok is. A holokauszt jóvátehetetlenül megváltoztatta a világot — de nem győzedelmeskedett. Itt vagyunk, emlékezünk, emlékeztetünk és élünk” — mondta a főrabbi.
Adrian Beşa hitközségi elnök ünnepi gondolataiban Eli Wiesel szavait idézte, miszerint a hóhér kétszer öl, másodjára a feledéssel, s mint hangsúlyozta, épp ezért kell megismertetni a múltat — bármennyire fájdalmas és szomorú is az — a fiatalokkal, hiszen ezáltal neveljük is őket.
Szatmárnémetiben ma már csak három holokauszt-túlélő van még életben, Steinberger Katalin, Décsei Miklós és Arno Blei, s egészségi állapota csak utóbbinak engedte meg, hogy részt vehessen a megemlékezésen, felidézve azt a négy évet, amelyet gyermekként a transznisztriai lágerekben élt át. „Harcolni kellett volna, ellenállni, tiltakozni, mondják ma sokan és gyakran szemrehányón is — persze mondani könnyű. Ők nem élték meg nap mint nap, éveken keresztül azt az ép ésszel felfoghatatlan terrort, amit Antonescu vasgárdistái és csőcseléke művelt. Én személy szerint nem vádolok már senkit. Nincs bennem gyűlölet, nincs bennem harag, csak fájdalom. De a múltat nem lehet megváltoztatni. Ez a megbocsátás ideje és az emlékezésé” — mondta elcsukló hangon, nehezményezve (mint minden alkalommal), hogy ezen az évfordulón sincsenek jelen sem a katolikus, sem az ortodox egyház képviselői, sőt, az ortodox pátriárka soha nem kért bocsánatot a zsidóság ellen elkövetettekért. „De talán majd egyszer annak is eljön az ideje. A román állam is csak a 2000-es évek elején ismerte el, hogy a Ion Antonescu vezette kormány több mint negyedmillió román állampolgárságú zsidót pusztított el az 1941–44-es időszakban” — tette hozzá.
Steinberger Katalin — aki 1944 októberéig volt Auschwitzban, ahol végigszenvedett minden elképzelhető és elképzelhetetlen borzalmat, majd a második világháború legutolsó napján, a Szudéta vidéken érte a felszabadulás — üdvözlő gondolatait veje, Danku Pál adta át, tolmácsolva azt a kérést: ne feledjük el a közel nyolcvan évvel ezelőtt történteket, hogy ne történhessen soha hasonló, ugyanakkor arra is kérte az egybegyűlteket, hogy emlékezzenek azokra is, akiket hónapokkal az auschwitzi tábor felszabadítását követően, a második világháború utolsó napján lőttek agyon, illetve azokra is, akik a hírhedt halálmenetekben pusztultak el.
Nem mellesleg 75 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én, azokban az órákban, amikor a Vörös Hadsereg behatolt a hírhedt táborba, pár száz kilométerrel nyugatabbra egy másik táborban, Balfon puskatussal verte agyon a nyilas keretlegény az egyik legkiválóbb és legzseniálisabb magyar irodalomtörténészt és írót, Szerb Antalt — mert a kor törvénye szerint nem minősült echte magyarnak.
Szabó Kinga Mária
