Az esti harangszóba beleüvöltött a sziréna…
Szatmárnémeti bombázása, a közel hetvenéves esemény felidézése máig fontos a számunkra, észben tartjuk, hiszen tudjuk, hogy amit elfelejtenek, az könnyen megismétlődhet. A várost háromszor érte szovjet légitámadás, a legborzalmasabb az 1944. szeptember 16-i volt.
Napjainkban már egyre kevesebben akadnak Szatmárnémetiben, akik emlékeznek a város bombázására, a kitört ablakokra, romba dőlt otthonokra, bombatölcsérekre, lehullott vakolatra és az ezt követő döbbenetre, reménytelenségre, kilátástalanságra. A félelem, a közeledő repülőgépek dübörgése sokakban olyan mély nyomot hagyott akkoriban, hogy dörgéskor, villámláskor még évtizedek múltán is pánikba estek.
A közel hetvenéves események felidézése máig fontos a számunkra, észben tartjuk, hiszen tudjuk, hogy amit elfelejtenek, az könnyen megismétlődhet. Legtöbben — még az idősebbek közül is — csak a szüleik, nagyszüleik történetei alapján hallottak a „Nyírség, vigyázz!” rádiós figyelmeztetésről, a pincékbe, légoltalmi helyiségekbe való menekülésekről, a bombázás idején a református gimnázium ablakaiban ülő német tisztekről, a Sztálin-gyertyákról, a légitámadás utáni fa-, cserép- és üvegtörmelékekkel, állati és emberi tetemekkel borított, foghíjas szatmári utcákról.
A várost három alkalommal érte szovjet légi támadás, ezekből a legborzalmasabb, a legtöbb áldozatot követelő az első, az 1944. szeptember 16-i volt, amelyet kisebb erővel 17-én és 19-én megismételtek. Hozzávetőlegesen 1000 darab 250—500 kg súlyú rombolóbombát dobtak a városra. A lakosság nagy része a környező falvakba menekült, hosszú ideig szünetelt a villany-, víz-, telefonszolgáltatás, hozzávetőlegesen 200 ház dőlt romba, de emellett kisebb-nagyobb mértékben szinte valamennyi épület károsodott. Találat érte a Láncos-templomot, a református gimnázium tornacsarnokát, a Püspöki Palotát, és még hosszan sorolhatnám.
A tárgyilagos, száraz adatok, felsorolások sohasem tükrözhetik, nem adhatják vissza az otthon nélkül maradtak kétségbeesését, a családjukért, gyermekeikért aggódó anyák feloldhatatlan szorongását, a katonaszökevény férfiak mindennapos halálfélelmét, a magukra maradt sebesültek nyöszörgését, az áldozatok családtagjainak mélységes gyászát. Ezt a háborút világégésnek is nevezik, amin nem csupán a bolygónkat átfogó jelleg értendő, valahol szerves részévé vált, beépült ebbe a fogalomba a civil lakosság, az öregek, nők, gyerekek szenvedése, áldozata, az évekig tartó nélkülözés, kiszolgáltatottság, éhezés, a lágerek, munkatáborok, járványok is.
Hosszasan keresgéltem olyan visszaemlékezések, beszámolók után, amelyek érzékeltetni tudják ezeknek a heteknek, hónapoknak a hangulatát, végül kettőt is sikerült találnom. Mindkét emlékezőt ismertem, olyan szatmári művészfeleségekről van szó, akik maguk is foglalkoztak írással, képzőművészeti tevékenységgel. A különös érzékenységű személyiségeiken átszűrt drámai események leírása ma is a közvetlenség erejével hat az olvasóra.
Litteczky-Krausz Ilona grafikusművész, Litteczky Endre festőművész felesége kéziratos önéletrajzában többek között a következőket jegyezte fel: „Szomorú út volt ez a reggeli hazatérés. Demján hentes házánál az egyik ablak nyitva. Az éjszakázástól gyűrött, fázó emberek ácsorogtak az ablak előtt. Pálinkát mértek ott, és Demján nem szégyenlett fantasztikus árat kérni egy pohár italért. A Sugárúton az égő házakból sebtében kihordott és kihajigált bútorok hevertek szerteszéjjel. Néhol a tulajdonos megmaradt vagyona mellett gubbasztott egy fotelben, vagy fázósan topogott mellette. Az emberek, akik hónapokig jártak légoltalmi kurzusokra, a támadás perceiben úgy elfelejtettek mindent, mintha soha nem hallottak volna ilyesmiről. Hogy valaki a légitámadás idején felmenjen a háztetőre és ott, nagy hálóból készült lapátszerű szerszámmal a szikrákat csapdossa, ilyet el sem lehetett képzelni. Elértük az utcánkat. Kis, zöld házunk állt, de a fél oldaláról hiányoztak a gerendák, a tetőn cserépnek pedig híre-hamva sem volt. Eszünkbe sem jutott valamit megigazítani, akkor az ilyesminek nem volt értelme. (…) A németek visszavonulása szünet nélkül tartott. A főtéren, ahová több utca torkollik, százszámra álltak a teher- és személyszállító autók. Rendről már szó sem lehetett, a közlekedés szitkok és lárma közt zajlott. Az esti harangszóba megint beleüvöltött a sziréna. A gépek egy és fél órán át bombázták a várost. (…) A körülöttünk lévő szép kis családi házak úgy megritkultak, hogy hirtelen szabad térnek tűnt a másfél órával előbb még házakkal borított városrész. A Kölcsey utcában az SS-ek egyik fészke előtt egy német katona hullája feküdt a járdán keresztben. A feje alá rózsaszínű díszpárnát tett valaki, rózsaszínű selyem paplannal volt letakarva. (…) Az utcán nagyon lassan egy autó haladt, benne magas rangú német tiszt, a város parancsnoka. A homlokán véráztatta kötés, nagyon sápadt volt, az autó szélvédőjét fogta, de úgy látszott, mintha kapaszkodott volna belé. (…) Az üzletekből az áru sok helyen kint az utcán hevert szerteszéjjel.”
Megható, életszerű Olajos Váczy Magda újságírónőnek, Olajos Béla festőművész, rajztanár feleségének a visszaemlékezése is* erről a drámai eseményről: „Nyolc órakor a szirénák vészesen jeleztek, a repülőgépek zúgása egyre erősödött, a Sztálin-gyertyák nappali fényt árasztottak. A ház minden lakója — voltunk vagy húszan — reszketve, imádkozva ült a lócákon a pincében. Szőnyegbombázás! Olyan zaj volt, hogy egymás szavát sem hallotta az ember. Egyszer csak a légnyomás a nehéz pinceajtót kitépte. Rettenetes zajjal zuhant a cementre, szerencsére senki sem sérült meg. (…) A bombázás két órán keresztül tartott, az égő épületek bevilágították az éjszakát. Sírás, jajgatás innen, onnan. Kijöttünk a pincéből, vagyis valahogy felvergődtünk a lépcső romjain. Az egész városban villany nem égett, a cementkerítés romjaira leültünk, és vártuk a reggelt. Nemrég szépen berendezett lakásunkból épen egy szoba maradt, a Béluskáé. A hálóba be lehetett menni, két oldala maradt, a harmadik szobából a cserépkályha és a szomszédos konyha egyetlen kőhalmaz volt. De éltünk. A fürdőszobából a WC-kagyló beesett a világítóudvarba, a fürdőkád viszont teljesen ép. Még a csap is működik. Élünk! Élünk! Az utcán mozgás, mindenki vitatkozik, nézegeti a romokat, keres valakit, valamit, itt-ott lótetemek a konflis mellett. Az utca élénk, süt a nap, holttesteket visznek hordágyon, bombasérülteket, minden egyetlen sírás, kétségbeesés. Élünk! Rajtunk egyetlen szál ruha. Az előszoba bejárata teljesen ép, csodálatos, a romos lakást be lehet zárni! Nem tudja az ember, sírjon, vagy nevessen. Az éléskamra polcai kiborultak, megmaradt viszont két nagy üveg télire eltett uborka.”
A fentiekből azt gondolhatnánk, hogy a mainál erősebb, szívósabb emberek éltek akkoriban a városban, amiről természetesen szó sincs. A katasztrófák, nehézségek általában megedzik az életben maradottakat. Sokan voltak azonban, akiknek esélye sem volt erre. A Püspöki Palota masszív, vastag falú épületét, jól megépített, boltozatos pincéit is telibe találták, és az épület több mint egyharmadát romokba döntötték a repülőgépről ledobott rombolóbombák. 21 ember menekült az alagsorban kialakított óvóhelyre, egyházi és világi személyek, főpapok, lelkészek, papnövendékek, irgalmas nővérek, háztartásbeliek, és egyikük sem élte túl a bombatámadást. Az épület már romosan, deszkákkal elkerítve várta a szovjet csapatokat, a telet, a felújítást — és kicsit később a lefoglalást, kisajátítást. A váratlan, tragikus eseményeknek a folytatása sem ígérkezett sokkal derűsebbnek.
Muhi Sándor
*Mielőtt a köd leszáll, Csíkszeredai Kiadóhivatal, 2010.
