Az ismerős ismeretlen kányaházi tó

A Szatmárnémetitől alig 40 kilométerre fekvő Kányaháza község ismerősként köszönhet vissza sokak számára. Az Avas vidék gyöngyszeméről gyakran állítjuk azt, hogy ismerjük, és legyintünk, hogy nem tud újat mutatni, pedig a vidékben rejlő lehetőségek határtalanok.

„Az út örökre megy tovább,

felhők alatt és hold alatt,

de bármily messze tért, a láb

végül hazafelé halad.

S a szem, mely lángot és csatát

látott kőtermek mélyiben,

a régi, ismert mezőkön át

füvön, fán, dombon elpihen.”

John Ronald Reuel Tolkien

Kányaháza Szatmár megyében, 480 méter tengerszint feletti magasságban található a Hegyfő-csúcs aljában, a Túr és Tálna folyók völgyében. Északon Kisgérce, délen Rózsapallaghegy és Sárköz, keleten Bujánháza, nyugaton Túrterebes határolja. A történelem során számos báró, gróf és nemes birtokát gazdagította ez a terület a XIX. század közepéig. Mára nemcsak az Avas-medence egyik tündöklő gyöngyszeme, hanem önálló néprajzi értéket is képvisel. Két turisztikai látványosságát tartják nyilván: az 1727-ben épült, így a település legrégebbinek számító parasztházát, amely népművészeti múzeum formában mutatja be az avasi élet jellegzetességeit, illetve a település nevét viselő tavat, amely a beruházásoknak és fejlesztéseknek köszönhetően mindig változatossággal szolgál a természet szerelmeseinek.

A szatmári síkvízben gazdag vidék, mégis helyileg csak a Túr folyót használják ki energiatermelés szempontjából. A kányaházi tavon ez zsilipek segítségével történik.

A tó is része a Túr Menti Védett Területeknek — tudtuk meg Márk-Nagy Jánostól, az Erdélyi Kárpát Egyesület szatmári elnökétől, a tó partjai és a tőle délre fekvő Kétágú-domb, valamint a tó fölött a Túr és Valea Rea folyók és árterük a megyei útig. A tó természetvédelmi szempontból három részre van osztva: a gáttal párhuzamosan 240 méteres sávban van egy úgynevezett fenntartható fejlesztési zóna, amelyben a halgazdaság, úszó panzió és étterem található, ez az a rész, ahol vízi sportokat lehet űzni; a következő zóna a domb alatti öböl és a kányaházi temető közötti képzelt határig tart, itt lehet halászati és sporthorgászati tevékenységet folytatni, motor nélküli vagy villanymotoros vízi közlekedési alkalmatosságokkal közlekedni; a tó felső harmadában viszont tilos mindenféle emberi tevékenység, mert ott a védett élőlények nyugodt életkörülményeinek a biztosítása az elsődleges.

A tó Erdély egyik legszélesebb vize, amelynek területe 357 ha. Kialakulását annak az 1974-ben megépített 16 méter magas és 798 méter széles gátnak köszönhetjük, amely a Túr völgyét zárta el, és eredetileg 29 millió köbméter vizet tudna megtartani. A tó térfogatát a csapadékmennyiség és a Túr vízhozama befolyásolja, a környék földjeinek öntözésére, az árvízveszély elkerülésére, haltenyésztésre és szabadidős foglalkozásokra tervezték. Mélysége 1,5–10 méter között változik. Bővelkedik a betelepített halfajtákban. Akik szeretnek horgászni, van lehetőségük csukát, sügért, süllőt, harcsát, pontyot és keszeget is fogni. De nemcsak a tó, hanem a tavat övező környezet is festőien szép. A tavat szinte átölelik a lombhullató erdők, amelyek számtalan védett virágnak és időszakosan megjelenő gombának biztosítanak otthont. A tó környéke változatos madárvilággal rendelkezik. Láthatunk itt fekete gólyát és hófehér nagy kócsagot, halászó küszvágó csért és a ritka kormos és fattyúszerkőt, békászó sast és fekete harkályt is.

Első látogatásunk alkalmával a Muzsdalyi-tó partjáról indultunk gyalogtúrára át a két domb között, egy meseszép erdei úton. Gyermeklélekkel figyeltük, ahogyan a nap játszott a falevelekkel, miközben nekünk hűs árnyékot nyújtottak a lombok. A tó partján ücsörögve néztük a fel-felbukkanó halakat, és hallgattuk a víz csobbanását. Majd egy forró és száraz nyár után láttuk a tavat olyan alacsony vízszinttel, hogy a déli oldalban húzódó nádason száraz lábbal lehetett átkelni a partra, és a homokban megannyi kis kagylót találtunk. Évekkel később a táj őszi színkavalkádja ejtett ámulatba. A partot benépesítették a halászok s az a fenséges nyugalom, amely szinte áradt felénk. A zsiliptől indulva, végig a töltésen át a szemközti erdők tekintenek vissza, majd a töltésről az erdőszéli kis ösvényen szembetaláljuk magunkat a település házikóival. Télen a hó és jég fagyos ragyogását a töltés oldalában játszadozó gyermekek nevetése oldotta fel, előszeretettel csúszdáztak és szánkóztak. S most, hogy újra tavasz van, már alig várjuk a természet ébredését, a fák zöldülését és a színes virág előbukkanását. Köszönhetően a könnyű megközelítésnek és az évszakoktól függetlenül mindig valami újat mutató tájnak gyakran vissza-visszatérünk. A parton vagy az erdőben való séta korhatártól független. Ajánlott meglátogatni akkor is, ha csak egy délutáni feltöltődésre, és akkor is, ha hosszabb családi kirándulásra vágyunk. Elkeserítő volt látni, ahogyan a közelben található szállás- és étkezési lehetőségek megfogyatkoztak, de szerencsére a vidékben látnak potenciális lehetőséget, és jelenleg is fejlesztés alatt áll.

A sok szemet gyönyörködtető természeti csoda mellett meg kellett állapítanunk azt a szomorú tényt is, hogy sem a környező települések, sem az idelátogatók nem fordítanak elég figyelmet a tisztaság megőrzésére. Elhajigált palackok, kempingezés után maradt vagy a tó partjára hurcolt szemét rondít bele a művészeket is alkotásra ihlető összképbe.

Arra szeretnénk kérni mindenkit, hogy legyünk figyelmesebbek. Ne csak a védett növények pusztításáért vagy az erdőben rakott tűzért járó tetemes pénzbírság, de lelkiismeretünk és a természet csodái iránt érzett szeretetünk is sarkalljon minket arra, hogy megóvjuk ezt a vidéket (is)! Ne felejtsük el, hogy ez egy kapott örökség, amit illene majd természetes szépségében továbbadnunk a következő generációnak!

Szöveg: Habarics Ilona

Fotó: Habarics Zsolt