Az önkéntesség lehetőség

A Kölcsey Ferenc Főgimnázium X. E osztályának öt tanulója: Barta Réka Tamara, Grosz-Gerő Gabriella Mária, Lemák Friderika, Nagy Dorottya és Tivadar Zita a nyári vakáció ideje alatt önkénteskedtek a Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet Szent Jakab Idősnapközijében. A kapcsolat a diákok és az idősek között a Caritas Szervezet Szent Pál Központja által valósult meg. A két generáció találkozásából kölcsönösen pozitív élmények születtek, írta Simai Éva, a Szent Pál Központ munkatársa, aki továbbította lapunknak az egyik önkéntes beszámolóját. Az alábbiakban ezt közöljük.

„Az önkéntesség lehetőségének kapuja már régóta nyitva állt előttem. De egészen 2016 nyaráig nem éltem ezzel az eséllyel. Talán azért, mert eddig nem mozogtam egy vállalkozó szellemű baráti körben. Az ember pedig — főleg, ha tizenéves — nehezen hagyja el a komfortzónáját, nem szívesen próbál ki új dolgokat, ha nincsenek vele a biztonságot nyújtó legjobb barátok/barátnők. Szerencsémre sikerült nyitott, vállalkozó kedvű embereket megismernem, így az új baráti körben ismét felvetődött a kérdés: nem próbáljuk-e ki az önkénteskedés valamelyik formáját a vakációban? Ellenérvet nem találtunk, evidenssé vált, hogy teszünk egy kísérletet. Jelentkeztünk.

A kapott feladat a Szent Jakab Idősnapközibe szólított minket. Érdekes azt mondani, hogy „feladat”. Ez az a szó, amiről mindenkinek az jut eszébe, hogy iskolai, munkahelyi elfoglaltság, tevékenység. A „feladat” maga után vonja a „kötelességet” is. A kötelesség pedig valami, amit akaratunktól függően muszáj megtenni. Azonban az önkéntes „feladatokat” korántsem kötelességből kell elvállalni. Mi magunk választhatjuk meg, élünk-e ezzel az opcióval. Mert abban egészen biztos voltam, hogy valamilyen szinten megváltoztat majd. Mivel én vállalkoztam erre, picikét tartottam is ettől. Nem kényszerít senki, tehát ha nem csinálom jól, akkor az a saját bukásom, hiányosságom lesz, ami a magamról alkotott képemen fog változtatni. És idős emberekkel beszélgetni, még ha csak egy órát is, nehéznek tűnt. Amikor új embereket ismerünk meg, mindig arra törekszünk, hogy felfedezzünk valami közöset az új ismerősben a zökkenőmentes párbeszédek folytatásának érdekében. Arra számítottam, nem lesz semmilyen közös témánk a korkülönbség miatt, hiszen teljesen más neveltetést, gondolkodásmódot képviselünk. Ez esetben hogyan is tudnánk közös érdeklődési kört találni beszélgetéseink során?

Arról nem is beszélve, hogy az időskorról, akarva akaratlanul, eszünkbe jut a halál. Mintha egy bizonyos kor után az ember képtelen lenne rá, hogy olyasmit tegyen, ami megváltoztathatja az eddigi életét. Mintha már csak a végét várnák. Ennek a tökéletes ellentétét tapasztalhattuk meg. Nem életunt, egykedvű vagy közömbös emberekkel találkoztunk, hanem vidám, mosolygós, aranyos, jókedélyű, érdeklődő és élénk nagymamákkal és bácsikkal. Akik egymással élcelődtek és viccelődtek, akik azt várták, hogy meséljünk nekik az életünkről, utazásainkról, történeteinkről, hogy fessük le nekik a világról alkotott képünk. Rengeteg mindenről volt alkalmunk társalogni: egyetem, továbbtanulás, külföldre való költözés, a nyelvek ismeretének fontossága, kirándulások, betegségek, család, unokák, az élet örömei. Megannyi közös téma, ami elsőre eszembe sem jutott volna, hogy közös. Fáradhatatlanul próbálták átadni saját életbölcsességeiket, melyeket a hosszú évek alatt szereztek. Ők meséltek, mi pedig tisztelettel hallgattuk történeteiket. Mikor mi beszéltünk, akkor ugyanolyan figyelemmel kísérték szavainkat. A generációs különbségek ellenére is kiapadhatatlan témákat vonultattunk fel. Még egy alkalommal sem fordult elő, hogy az órát néztem volna. Mindig meglepődve tapasztaltam, hogy az idő ismét lejárt, mennünk kell.

Rájöttem, hogy a beszélgetés sikere újonnan megismert személyekkel nem köthető a korhoz. Mindössze a felek közti nyitottság, érdeklődés a kulcs. Sokat tanultam az emberekről, emberi kapcsolatokról azóta, hogy először jártam a Szent Jakabban. Biztos vagyok benne, hogy az ott szerzett tapasztalataimat kamatoztatni fogom életem során.

Az önkéntesség kapuja feltárult előttem/előttünk, és ennek köszönhetően megszámlálhatatlanul sok ajtón való belépést nyertem el. A kiaknázásra váró lehetőségek tárháza pedig végtelen…”

Tivadar Zita önkéntes