Az úzvölgyei eseményektől a szebb jövőig

Románia önértelmezése — és ezzel párhuzamosan Magyarországé, továbbá egyéb államoké is — a lényeges. Szerintem ugyanis ez az országelnevezés a Római Köztársaság (avagy a Római Impérium) ideáljára kellene utaljon. Egy prosperáló közösségre. (A magyarok országa is mint elnevezés, tetszik vagy sem, talán kissé idejétmúlt. De ebbe most ne menjünk bele!)

Az úgynevezett úzvölgyei incidensek kapcsán újfent előtérbe került, hogy Romániát lakosai, de remélhetőleg főként a jelenlegi vezetői inkább mint a birodalom, az egyik közösség országát képzelik el, és az ennek megfelelő automatizmusok mentén reagálnak. S sajnos mi, romániai magyarok is ennek szellemében gondolkodunk és teszünk. (Továbbá a Duna-menti Köztársaság, a számomra legkedvesebb közép-európai állam is ezt veszi alapul.) A helyzet egész egyszerű a szemükben: van a románok országa, és benne él egy vele, egy érte nem kellőképpen együttérző közösség, a magyaroké. Ebből a perspektívából természetesnek tűnnek a reakciók. A székelyföldi mindennapokat különösen frusztrálónak élheti meg a románok egy része — számomra a különböző írások alapján legalábbis úgy tűnik, de hát itt, nálunk, a Partiumban is hasonló a helyzet. Azokra gondolok, akik előjogokkal rendelkeznek, amelyek a mindennapokban nem mindig jelennek meg (szerencsére!). Számukra érdek a birodalmi szemlélet, hogy urak legyenek, hogy a birodalom letéteményesei lehessenek. Mi meg a magunk rendjén — legalábbis nekem a jelenleg a rendelkezésemre álló információk alapján úgy tűnik — éppen ezeket az imperialista, úrhatnámságra hajló embereket szeretjük, mégpedig mint ideális ellenséget. Ellenük küzdünk. (Holott számunkra a lét alapfeltétele inkább az, hogy a köztársaság eszményét, azaz a közös tulajdonért a saját erőnk és lehetőségük függvényében való felelősségvállalást határozzuk meg ennek az államalakulatnak az origójaként.)

A fenti eszmefuttatást vetítsük az úzvölgyei incidensre! A magyar közösség ápolta ki tudja már, mióta azt a temetőt. Utána magyarországi pénzből fel is újították, rendbe is tették. Talán kissé valóban „magyarosították”, bár a szakemberek szerint az ilyesféle temetőknek jellegük van, és az a temető a más nemzetiségű holtak ellenére is túlnyomóan magyar, azaz végső soron helyesen jártak el. Ellenben mindez — a fentiek értelmében — folyamatosan bőszítette az imperialistákat. (Nyilván már korábban, azaz a '80-as évek emberi ésszel fel és el nem fogadható kontextusában is. Akkor, amikor egész egyszerűen történelmet hamisítottak, és „kitaláltak” oda másfél száz román hősi halottat.) Ez odáig fajult, hogy a talán más érdekek által is vezérelt egyik szomszédos település vezetősége nekirugaszkodott a „magyarok temetője” szétrombolásának. Hogy miért? Minden bizonnyal jobban kellene vizsgálni az érdekeket. Például amennyiben mégiscsak megyét vált a vidék, az ottani erdők, a nyersanyagok kié lesznek? De megeshet, hogy egész egyszerűen az általam imperialistának, úrhatnámoskodónak nevezett viselkedés az ösztönző erő. A magyarság (nyilván székelység, az ott élők közössége) érzi, tudja, az elmúlt száz évben megtapasztalta, hogy nem lehet, nem érdemes várni holmi igazságszolgáltatásra. Impériumnak hiszi, birodalmi gondolkodásúnak tapasztalja a hatóságokat. Ennek okán saját erejéből próbál meg védekezni. De ezzel a fentiek szellemében pont maga ellen tesz: azaz elfogadja, hogy ez az ország a románok állama. Ezzel szemben ugye az elemi érdeke, hogy az ország önmagát mint a Kárpátok mindkét oldalán élő románok, illetőleg az itt élő magyarok, németek, cigányok stb. országaként határozza meg.

A „történet” következő fázisa, hogy a magyar fél szélsőségesei — ismét lényeges kérdés: saját felelőtlenségből vagy mások utasítására? — szemeteszsákokkal fedik be a birodalmi érzelműek által felállított, mindennemű jóérzést, civilizáltságot nélkülöző betonkereszteket. Ez a százéves tapasztalat alapján provokáció volt, de ha nem, ha délibábos holdkórosság, akkor is cselekvésre készteti a magyar közösséget. Őrt állnak a temető körül, óvják. Közben, mivel éppen kampány van, országos jelentőségűvé duzzad az ügy. Megjelennek az olcsó Simion-féle provokációk (hogy őt megütötték). Mind a románság, mind a magyarság számára különösen fontos lesz ez az egyébként valóban hatalmas szimbolikussággal rendelkező eset, illetve helyszín.

A magyarok anyaországa ebben az esetben talán kissé rossz külpolitikai érzékről tesz tanúbizonyságot (ugyan ezen miért is lepődünk meg?): a miniszterelnök helyettese bemegy a helyiek által lezártnak mondott temetőbe. Ez nyilván keserű szájízt kelthet.

Az imperialisták, amennyiben nem eleve egy forgatókönyv alapján történt az egész, akkor erre ráéreznek, és durr bele, meg kívánják mutatni az erejüket (illetve a reményeik szerint az ellenfél borzalmasságát). A román rendvédelmi erők és a döntéshozók számára értelmezhetetlen a helyzet, hiszen eleve imperialistapártiak (azok vannak, lehetnek többségben), most mégis a békés imádkozókat kellene védjék. Nem is teszik meg. Továbbra se tud mit kezdeni Románia az ehhez hasonlatos jelenségekkel. Nem érti a közösség elvét, legfeljebb egyénenként hajlandó elfogadni a romániai magyarokat, összességüket azonban mint potenciális, netán valós veszélyforrást kezeli.

Erkölcsileg a békés magatartás, a méltóságteljes hozzáállás (az imádkozás) nyerőnek bizonyult. A másik fél, az imperialista kénytelen hazudozni, a szélsőségesei randalírozását bagatellizálni. Ezzel párhuzamosan a román államalakulat egyre több apparátusának döntéshozói a szakmaiság alapján foglalnak állást (azonban az elkeserítő, hogy olyan szempontokat még az objektívnek tűnő jelentésben sem vesznek figyelembe, hogy azokon a bizonyos betonkereszteken az „Ismeretlen román katona” felirat szerepel, tehát hamar lehull a nemzetköziséget sugalló lepel).

Mi a megoldás?

Hát Európa. No nem a közös, a soknemű és polkorrekt stb., Brüsszel-központú izé, hanem a normalitás Európája. Például az államalakulatokkal szembeni kettős identitás eszméjének kidolgozása, a Római Köztársaság ideáljának átgondolása, aktualizálása. Magyarország — vagy hívják akár a V4-ek déli részének — egyaránt országa a magyaroknak, mégpedig éljenek azok Sydney-ben, Kaplonyban vagy Debrecenben. Ehhez hasonlóképpen Románia a románok országa, köztársasága, amelynek fontos részei a határokon kívül élők és a határokon belül élő magyarok is. Hiszen értékhordozók, hiszen minden jel szerint még a természeti kincseknél is többet ér majd a jövőben az ember, a humánum. Amennyiben nem imperialista módra viszonyul a romániai magyarsághoz a romániai államalakulat, akkor semmiféle veszélyt nem jelent. Az autonómia, a különleges, az egyébtől eltérő szokású régió léte nem hogy elvárható, hanem egyenesen szükséges. Egy ország — szerintem — egyszerre kell legyen nemzetállam (azaz a történelem sorscsapásai során elszakadtakért felelősséget vállaló) és a polgárok közösségének állama. Románia ugyanúgy az „enyém”, helyesebben azért ugyanúgy felelősséggel tartozom, mint bármely, történetesen román nemzetiségű állampolgár. És ezen semmit sem változtat az, hogy én mindezzel párhuzamosan Magyarország állampolgára is vagyok. Ugyanis a nemzetállamok olyan tekintetben — tetszik, nem tetszik — tényleg idejüket múltak, hogy kizárólagosságot követelnek. Elsősorban emberek vagyunk, azaz az emberiségért tartozunk felelősséggel. Utána keresztények is, ezen belül különféle felekezetek tagjai (netán ateisták, de utóbbi eset sem változtat az elvi lényegen). Ezzel párhuzamosan én például magyar vagyok. De romániai állampolgár is. (És bár ez az ország, mióta élek, több-kevesebb erővel érzékelteti, hogy alig vagy legalábbis nem teljes mértékben vagyok egyenjogú polgára, összességében értem, átélem a lényegét. Ezért felelősnek érzem magam azért, hogy jól működjön, hogy betöltse a szerepét.) Ugyanakkor európai is vagyok, ezen belül közép-európai. Mondom: ezek nem összeegyeztethetetlen tényezők. Az úgynevezett szebb jövő pedig csak akkor érkezik el, ha az összeegyeztethetőségért gondolkodunk, cselekszünk.

Megyeri Tamás Róbert