Babós Imre nyomában — A Gâlcescu-gleccsertóig
Királyok útján jártunk, a szerpentinek veszélyes és szédítő magasságában. Majd gyepszőnyeges hágókon, csipkézett hegygerinceken át, merész nagyjaink lábnyomaiba lépve indultunk meghódítani a 2000 méter feletti csúcsokat, felfedezni a katlan mélyén fénylő tengerszemeket.
„Gyönyörködni akarok a hegycsúcsokról feltáruló képben. Szívembe akarom vésni a táj minden jellegzetes vonását, el akarom vinni magamban szülőföldem havasainak lelkét. Megnyugtató színes varázsára a nagyvárosi élet taposómalmában olyan sokszor szükségem van.”
Babós Imre, 1937 Páring
Mindig voltak elsők. Úttörők és lázadók, akik nem a megszokott felé haladtak, hanem kíváncsiságuknak és tudásszomjuknak köszönhetően elindultak felfedezni csodálatos világunkat. Olyan útra lépni, hol nem járt előttünk más, mindig magában hordozza a győzelem és veszteség kettős érzését s azt a kielégítetlen hiányérzetet, amit nem gyógyíthat más, csakis az új felfedezés öröme. A Páring-hegység rejtett kincseit az 1884-ben alakult Kárpát Egyesület Zsil-völgyi osztálya kezdte feltárni, önzetlen munkájuknak köszönhetőek az első turistaösvények és jelzések. Ezen lábnyomokban haladhatott a kitűnő turista, Babós Imre, és ezen útvonalon indultunk el mi is, 1937-es leírásai nyomán, felfedezni a hegygerinc lebilincselő szépségeit, csipkézett csúcsait és füves hegyhátait éppen úgy, mint jég csiszolta katlanjait és türkiz színű tengerszemeit.
„Messze, nagyon messze egy régi világ határán tünedeznek elő a Páring hegység meredek oldalai és csúcsai. Hunyad déli határán, a kárpáti koszorú egyik gyöngyszeme ez a hegyvidék. A keserűséggel, szenvedéssel teli utolsó évtizedek előtt kedves helye volt a magyar turistáknak. Ma is az volna, ha nem lenne olyan messze. Az a hő kívánságom, hogy bárcsak minél több magyar turista tudna gyönyörködni a Páringban.”
A Transzalpin (Transalpina), vagy más néven a Királyok útja összeköti Erdélyt és Olténiát a Fehér megyei Szászsebes és a Gorj megyei Novaci között. Románia legmagasabb aszfaltozott útja nem csupán a szerpentinek veszélyes világba, de a felhők fölé emelkedő hegycsúcsokra is kalauzolja az utazókat. Nincs olyan kanyar vagy sziklafal, ahol ne lennének kíváncsi turisták, ne álldogálnának bámészkodó emberek, csodálva a természet tökéletes alkotását. Ám a táj igazi szépsége nem érhető el gépjárművel. Mint a legtöbb esetben, itt is gyalogtúra vezet a célig. A Muntinu-hágó alól már kitárulkozik előttünk a csúcsok masszív kőgerince, s a hegyek szerelmeseinek innen már nincs visszaút. A szerpentin kígyózásán áthaladva az Urdele-hágó előtt kanyarodunk le az útról, és a gépjárművet a túrajelző tábla mellett hagyjuk. A főgerincet követő Păpuşa felől érkező piros sáv jelzést követjük nyugat felé.
A füves legelőn átvágva a Jézer-csúcs (Munţii Iezer) lábához érkezünk. Ez az első, még szelídebb szakasz, amely máris 2157 méter magasságba emel, és amely tetejéről még egy utolsó pillantást lehet vetni a Transzalpin kacskanyírgós szerpentinjeire az Urdele kopasz sapkája felé.
A Jézer-csúcsra jól látható jelzett ösvény vezet fel, mégis csak lassan, lépésben jutunk előre, mert szakaszokban meredek kaptatókon át haladunk. A tetőn szívet szorító figyelmeztetést találunk arra, hogy itt kezdődtek nagy kalandok és értek végett fiatalon emberi életek.
A Jézer-csúcsot ereszkedő nyereg köti össze a következő, már markáns kiemelkedéseket, sziklás peremeket tartogató Mohoru-csúccsal (Mohorul). Míg a lábnak kellemes ez az ereszkedés, a két csúcs között barátságtalan, szinte csontig hatoló szél zúg.
„A szellős gerincen gyönyörködtem az északi oldal meredek letörésében. Lépten-nyomon meg kell állni olyan lenyűgöző a táj. Itt fenn örök csend uralkodik, de csak a városi élet mértékével. Mert hol keletről tör fel egy szélroham és hozza erősítve a meredek oldalakon alázuhanó számtalan csurgók, messze vízesések morajlását. Hol nyugatról ugyanezt, hogy itt a gerincen adjanak kiegyenlítő találkozót.”
A Mohoru-hegycsúcson vezető ösvény egészen a már említett letörés felé vezet ki minket. Oly közeli a szakadék és vékony a perem, amin állunk, hogy ezt a szakaszt nevezném meg túránk legnehezebb részének. A cél felé vezető útból mindig csak egy apró darabot láttunk, jelzéstől jelzésig. S minden sziklás, kövekkel mintázott szakasz megkövetelte a figyelmet és tiszteletet a táj iránt. A Mohoru-csúcs 2337 méter magas. Az ösvény kicsivel a tető alatt vezet végig, s úgy nyújtózik előttünk, mint egy lustálkodó nagy macska. Közben kitárul előttünk a nyugati látóhatár, és megláthatjuk a hegység szívében levő impozáns hegycsúcsokat. Hosszú, de könnyű séta következik a Mohoru-nyeregben, majd innen a Pleşcoaia-nyeregbe, ahol szétágazik az út. A Pleşcoaia alól jól látható kép tárul elénk Rânca településről. A szállodákból és vendégházakból álló település létjogosultságát a Transzalpin útvonal és a hegy tetején lévő víztározó megépítése adta. Kaotikus és rendezetlen, de a maga furcsa módján pontosan ettől érdekes és látványos.
Mi jobbra folytattuk utunkat, a köveken lévő piros háromszög jelzést követtük a Tavak Kéményéhez (Hornul Lacurilor). Célunk a völgykatlan volt, ahol a Páring legnagyobb glaciális tava, az 1934 méter tengerszint feletti magasban fekvő Gâlcescu-tó található. Ám ebből az irányból meredek fal és kősziklás perem fogadott, ami újabb megmérettetésre szólítja fel a túrázókat. A Gâlcescu-tó 3,5 ha felületű, és legnagyobb mélysége 9,5 méter. Mellette a Vidál-tó és még néhány apró vízgyűjtő. Ragyogó napsütésben visszaverődik felszínükön a fény, és páratlan türkiz ékkő csillogásában tündökölnek a katlan fenekén. A parton kúszófenyők, borókás és gyapjúsás. Júniusban virágzik a havas szépe, tárnicsfélék és magashegyi növényfélék sokasága pompázik a katlanban. Fájó szívvel búcsúztunk a tavaktól, és elindultunk, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk az aszfaltos útra. Egy teljesen más világba nyertünk betekintést, és mindazok, akik szeretik a hegyeket, és örömüket lelik a túrázásban, úgy érezhetik, feltöltődtek energiával — most élnek igazán.
Szöveg: Habarics Ilona
Fotók: Habarics Zsolt
