Belépősdi

Ködös, borús idők járnak manapság az őszi természetben, de még inkább a hazai politikai életben. Csőd szélén álló társadalmunkat hőbörgő műkedvelők országolják, a teljes összeomlást csak a sorozatos kölcsönök odázzák. E tájon az ország, megye, város vagy akármi vezetésénél a szakértelem már nem szempont, a kinevezéseknél a pártháttér nyom legtöbbet a latban, így lehetett például akár hétosztályos kormánybiztos is nemrég a megyénkben. Gyatra vezérkarral az ország csak toporog, nem halad semerre, a napi politikát pedig teljesen kitöltik a fellengős nyilatkozatok, a légből kapott sikertörténetek, a csillagos égig szárnyaló ígéretek, de félretájékoztatások, egymásra mutogatások, vádaskodások, kirakatperek is. Egyik miniszterünk például fennhéjázva feddte az angolokat, hogy leginkább hálásnak kellene lenniük, amiért a nagy tudású román vendégmunkások segítik a brit társadalmat. A szatmári városi és megyei vezetés sem különb, fő tevékenységként a vezetők teljes állománya órákat ücsörög öndicsérve egy-egy gidres-gödrös út használatba adásánál, vagy az idei, roppant lehangoló díszkivilágítás bekapcsolásánál, de akár egy új hóeke körbetapogatásánál is. Ilyenkor, ha már senki sincs otthon, seprűvel kellene kitámasztani a város és megyeháza ajtaját, egy ilyen kedves szokás idővel akár a világörökség részévé is válhat. A politikusok fedezésére a médiából állandó hazugságözön árad, ez azonban nem tökéletes (hazudni is tudás kell), így aztán az egyszerű lelkületű román is, bár hajtogatja még kétségbeesetten, hogy csak rosszabb ne legyen, érzi már nap mint nap, hogy valami nincs rendben. Látják ezt a műkedvelő honatyák is, ezért aztán balkáni ködösítéssel, és országmegmentőként tetszelegve, világrengető eseményekkel vagy veszélyekkel, színpadias érzelmi kitörésekkel hisztérizálják folyamatosan a népet. A kisember feje csak kábul az állandó schengenezéstől, a verespataki nagycirkusztól, a Moldovával való egyesüléstől, a magyar veszélytől, Tőkés László plecsniügyétől, a székely autonómiától, a fél nap alatt elcsomagolt évi költségvetéstől, a Nemzetközi Valutaalaptól, szinte elfeledve, hogy az EU-nak ő a legszegényebb, a legbetegebb és foghíjasabb, a leggyengébben iskolázott, a legelhanyagoltabb, és mások számára a legkevésbé kívánatos polgára. Hiába az ország a béka feneke alatt, a politikum egyik fő tevékenysége ma is a schengeni bebocsátásért való vicsorgás. Látványos nyüzsgés ez, államfők, kormányfők utaznak, tárgyalnak, nyilatkoznak, vádaskodnak, kapkodhatjuk tátott szájjal a fejünket idelent. Siker esetén az országnak, embereknek sok haszna nem lenne belőle, inkább csak többletfeladat adódna, hiszen ide hárulna akkor a külső határok védelme. Ha viszont arra gondolunk, hogy ez egy halom EU-s pénzzel is jár, mindjárt érthetővé válik a belépési nagy politikai láz. Schengen egy aprócska, félezer lélekszámú luxemburgi bortermelő városka a Mosel partján, a luxemburgi-német-francia hármas határnál, itt írta alá öt ország 1985-ben, egy hajó fedélzetén a schengeni megállapodást a közös határok szabad átjárhatóságáról. Ez uniós szerkezetként azonban csak 1999-től működik, és időközben 31-re duzzadt a szerződő országok száma, már EU-n kívüliek is csatlakoztak, Svájc és Norvégia. Románia 2007-ben írta alá a megállapodást, de, hogy élhessen is vele, várat még magára, mert több tagországban nem szeretnek minket. Fő ellenérvek a zabolátlanul burjánzó, honatyákat is érintő hazai korrupció, az igazságszolgáltatás befolyásoltsága, de a kirajzott románság egy részének a tettei, csalásai, rablásai, gyilkosságai, lányokkal való kereskedése, környezetsértő magatartása talán még nagyobb ellenérzéseket szült, hiszen ezeket az EU-s polgároknak a saját bőre bánja. Mindezek tükrében nagyon is egyszerű képlet Románia és Schengen viszonya. Mikor EU-s tagállam lettünk, úgy gondolták a döntnökök, hogy igaz, hogy Románia korrupt, balkáni szellemű, az állampolgárainak egy része pedig öntörvényű és közösségellenes, de egy húszmilliós piac nem semmi, vegyük be hát őket, és reménykedjünk a csodában. Schengennél viszont, mert beengedésünknek az Unió felé anyagi hozama már nincs, és mert a csoda is elmaradt, változott a gondolatok sora: igaz, hogy a románok a határokat korszerűsítették, és hogy fűt-fát megígértek, hogy pitiznek, nyaliznak, udvarolnak, de korrupt egy ország, balkáni szellemű, állampolgárainak egy része pedig öntörvényű és közösségellenes, szó sem lehet tehát, hogy egy kellemetlen idegent a házunkba engedjünk, és a keblünkre öleljünk. A schengeni színjátékot nézve fel-fel bukkan az emberben egy nagyon régi emlék. A gyermekek a Bodri kutyát a kisszekérbe fogták, és egy darab kolbászt lógattak elébe, hogy húzza a gyerekekkel teli szekeret. Ilyen kolbász-maszlagként lóbálják a schengeni „ígéret földjét” is az igát vonó, istenadta és hiszékeny román nép előtt. Kenyeret és cirkuszt a népnek!

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós