Beszélgetés a civil szervezetekről (VI.)

A beszélgetés testről és lélekről sorozatban a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében civil szervezetek képviselői és meghívottak értekeztek a civil társadalom és a politika viszonyáról, valamint arról, hogy milyen lehetőségei vannak a demokrácia gyakorlásának.

A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi tanár; Koczinger Tibor, a Hans Lindner Alapítvány elnöke; Ilonczai Zsombor, a Hármashatár Egyesület elnöke; Löchli Tünde és Szabó Mária, a Progress Art Egyesület vezetői; Bitte Andrea és Steib Anikó, a csanálosi CSIK Egyesület vezetői; Giczei Tünde ügyvéd; Cucuiat Attila, az Erdődi Petőfi Kör titkára; Kereskényi Sándor, a posztModern Művelődési Műhely vezetője; Lőrincz Zoltán, a nagykárolyi Împreună-Egymásért Egyesület vezetője és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Szabó Mária Laura elmondta, hogy a Progress Art egy olyan szervezet, ami elsősorban a fejlődést tűzte ki céljául, nemcsak fizikai, hanem mentális és spirituális szinten is. Az egyesület létrehozói azt tapasztalták, hogy a fejlődés alapszükséglet a társadalomban, éppen ezért az embereknek, a közösségeknek vagy akár az intézményeknek nagyon sokszor van szükségük fejlesztésekre, függetlenül attól, hogy ezt beazonosítják, és meg tudják jeleníteni konkrétan, hogy mire lenne szükség, vagy még csak ott tartanak, hogy probléma van, azzal kellene valamit kezdeni, de hogy mi is legyen az a valami, azt még nem tudják. Ebben a szektorban szeretnének továbblépni. A szervezet két éve alakult meg. Volt egy projektjük, amikor fiatalokkal foglalkoztak olyan értelemben, hogy Nagykárolyban, a duális képzésben részesülő fiataloknak olyan kompetenciákat próbáltak megtanítani, hogy gazdálkodjanak okosan. Nagy meglepetést okozott, hogy miután sokan óvták Szabó Mária Laurát ettől a képzéstől, a részt vevő fiatalok nagyon nyitottak voltak, amikor ráláttak arra, hogy a saját életükért mit tudnak tenni önállóan, mi a hatáskörük például, ha el kell készíteni egy költségvetést. Az élménybeszámolón a fiatalok elmondták, hogy számukra feledhetetlen élményt volt a foglalkozás. Az önkéntességgel kapcsolatosan Szabó Mária Laura elmondta, hogy egy projekt során alkalma volt három megye több iskolájában is megfordulni, ahol potenciális önkéntes fiatalokkal beszéltek arról, hogy ők miért vállalnának hasonló feladatot, mi annak az előnye vagy a hátránya, milyen kockázatai vannak. Szabó Mária Laurának az a személyes tapasztalata, hogy bár a civil szervezetek foglalkoznak önkéntesekkel, magának az önkénteseknek a bevonzása a kisebbik nehézség, a lényeg ott kezdődik, amikor az önkénteseket motiválni kell és meg kell tartani. Azt látja, hogy ez egy igazi nagy kihívás a jelenlegi civil társadalomnak, hogy az önkéntesmenedzsmentben nincs elegendő felkészült ember. A jó szándék nagyon fontos, de vannak olyan technikai, adminisztratív, jogi aspektusok, amelyek inkább a humánerőforrás-menedzsmenthez kötöttek. Az önkéntesség nincs megfizetve. Nincs mivel megfogni, megtartani az önkéntest. Az önkéntesnek adni kell valami ösztönző erőt, hogy a későbbiekben is lehessen számítani rá, és támogassa majd azt az ügyet, amir iránt elkötelezte magát. A jövőben is nagyon fontos lenne, hogy a civil szervezetek kiemelt hangsúlyt fektessenek az önkéntesmenedzsmentre és az önkéntességgel való foglalkozásra. Szabó Mária Laura nem ért egyet azzal, hogy kötelezővé kellene tenni az önkéntességet. Az önkéntességre fel kell hívni a figyelmet. A civil szervezetek nem csak fiatalokat vonzanak be a különböző tevékenységeikre, hanem szakembereket is. Van egy kategória, amiről keveset beszélnek, de külföldön nagyon jól működik, ez a szenior önkéntesség. Ez a mi társadalmunkban elég ritkán jelenik meg, pedig ez egy olyan szféra, amit nagyon jól lehetne kapacitálni. A legkönnyebben azokat lehet bevonni, akik friss nyugdíjasok, de még szívesen tevékenykednének. Amíg a friss nyugdíjas átáll az aktív munkából a várt pihenésbe, hasznossá tudja tenni magát az önkéntességgel. Folyamatosan hangsúlyt kell helyezni arra, hogy nemcsak a civil szervezetnek legyen jó, hanem az önkéntesnek is. Az önkénteseknek kellőképpen el kell magyarázni, hogy mit szeretne elérni a civil szervezet, hogyan tudnak csatlakozni az önkéntesek ahhoz a programhoz, mi az a hozzáadott érték, amivel ők utána elmennek, mert az a hozzáadott érték a valós kompenzáció, amiért az önkéntes részt vesz a tevékenységekben. Nem észlelhető, hogy a társadalom részéről meg lennének becsülve az önkéntesek.

Kereskényi Sándor szerint abból kellene kiindulni, hogy nem csak a saját életünkért vagyunk felelősek. Ahol nincs civil kultúra, ott politikai kultúra sincs. A félbalkáni állapotok között ez egy jól látható és belátható tény. Az 1989 előtti korszak olyan mélységesen civiltársadalom-ellenes volt, hogy felperzselte, elpusztította, tönkretette még a csíráját is annak, hogy valami civilszerű réteg létrejöhessen. Kereskényi tanúja volt annak, hogyan hozta létre Soros György Kolozsvárott a maga intézményét. Akkor senki nem értette azt, hogy Soros miért ragaszkodott ahhoz, hogy ez nem egy politikai harc. Nem is érthették, hiszen Funar volt a nagy ellenfél, ő pedig mindent elkövetett azért, hogy megfélemlítéssel, rágalmazással, ha kell, antiszemitizmussal, apait-anyait beleadva, lehetőleg minden komoly érték elé akadályt állítson. Ez volt az a periódus, amikor a romániai magyar társadalomban egy értékközpontú, értéklegitimált szerveződés kezdődött. Ez egyfajta érzelmi önigazolásként jött létre abban a korszakban és ezzel a jellegzetesen identitásképző folyamattal szemben. Ma egy pozícióképző civil társadalmi folyamattal találkozunk. Hogyan lehet helyi dolgokat elintézni a civil társadalom révén? Ebben már benne van az, hogy tulajdonképpen az a nosztalgiacentrikus, messianisztikus, visszamenőleg is pótcselekvésszerű szerveződés, ami az 1990-es évek elején létrejött, teljes mértékben idejétmúlt, és helyette óhatatlanul létre kellett jönnie egy praxisorientált, sőt, érdekorientált, szolgáltatásközpontú civil szférának. Ha megnézzük a politika és a civil szféra kapcsolatát, akkor azt látjuk, hogy a politika legitimálni akarja magát a civil szféra látványos vagy többé-kevésbé látványos szalagelvágó mozzanatai által, ugyanakkor a civilek a politikusokat szeretnék bevonzani a maguk hatáskörébe, rájuk apellálnak, őket ültetik az asztal közepére, és tőlük várják az anyagi támogatást. Ez óhatatlanul elvezet oda, hogy a pénzszerzésnek rítusai alakulnak ki a civil szférában. A koldulástól kezdve a csereberén át egészen a követelőzésig. Kereskényi is többször volt tanúja mint a megyei tanács kulturális bizottságának a tagja, hogy a megyei vezetést megkeresték különböző kulturális szervezetek. A magyarok szerényen kalapoltak, a románok egy kicsit határozottabban léptek fel, és megígérték, hogy bevesznek magyar dolgokat is, a romák pedig követelőztek. Ami menne is, ha nem lennének olyan elitellenesek. Ma az egyik alapvető kérdés az elit és a tömeg problémája. Vannak olyan civil elit szervezetek, amelyek a minőség jegyében próbálnak működni, és vannak, amelyeknek egészen mások az elképzeléseik. Sokan éppen a politikának abból a tehetetlenségéből profitálnak, amiből ez a szalagátvágó politika rá van kényszerülve, hogy láttassa magát a civil szervezetek által.

Amikor Kereskényi létrehozta a posztModern Művelődési Műhelyt, az volt a célja, hogy az egy elitképző legyen. Ez a forma megbukott, annak ellenére, hogy Egyed Pétertől Veres Károlyig nagyon jelentős szellemi személyiségek tartottak egy-egy előadást nyolc-tíz embernek. Az önmegvalósítás alapvető feltétele a közösség és társadalom alapításának. Az önmegvalósító embertípus olyan, aki a saját példájával bizonyos szinten kötelezi, kényszeríti a környezetét arra, hogy másképpen működjön. Erre törekedett Kereskényi is, de nem ment. Sokkal fontosabb az, hogy az emberek igényeljék az önmegvalósítást. Nagyon nehéz elérni. Nem csak a saját életünkért vagyunk felelősek. Ha felismerjük, tudomásul vesszük, hogy magyarként, emberként, keresztényként felelősek vagyunk másokért, akkor mindjárt megváltozik a helyzet, és kialakulhat ha nem is egy igazi konszenzus, de mindenképpen valami ahhoz hasonló. Ahhoz, hogy elfogadják az én önmegvalósítási igényeimet, impulzusaimat, akaratomat, az kell, hogy tudjak kommunikálni. Az alapvető kérdés a kommunikáció, a nyelv és az, hogy a nyelvben prezentálódó értékeken kívül nincsen más érték. Tény, hogy civil kultúra nélkül, kultúra nélkül nem létezik minőségi politika, valamiféle távlatilag irányt mutató politika. Ha ezt nem tudjuk megérteni, annak nagyon komoly következményei lesznek, akkor is, ha hülyeségből nem értjük meg, és akkor is, ha tudatosan.

Mit kell tenni, hogy működőképes legyen az elit civil szervezet, ami majd a politikát is elitté fogja tenni? — tette fel a kérdést Elek György.

Kereskényi nagyon sikeresnek, nagyon jónak, nagyon elgondolkodtatónak, nagyon eredményesnek tartja az SZFÚ-beszélgetéseket. Egyetlen problémája van, hogy érződik rajta a monopolhelyzet. Azok, akik elolvassák a beszélgetésekről közölt írásokat, familiarizálódnak a nyelvvel és az értékekkel. Ahhoz, hogy egy ilyen beszélgetés eredményes legyen, valami okos, ügyes stratégiát kell találni, hogy az értékeket szinte észrevétlenül át tudjuk vinni az emberek felé, hogy felkeltsük bennük azt a vágyat, hogy azonosuljanak, felvállalják és lépjenek. A szomorú az, hogy az elit visszazsugorodik. Platon óta arról szól a történelem, a nevelés, még a közélet is, hogy létre kell hozni egy olyan társaságot, amelynek kezébe adható a hatalom. Ha nem abból indulunk ki, hogy a civil társadalomnak ez a feladata, akkor vagy nem ismerjük a történelmet, illetve az eszmetörténetet, vagy pedig az elit szó bennünk kialakít egy negatív ellenérzést olyan alapon, hogy ezek valaminek a haszonélvezői, ezek a szerencsések, ezek a burokban születettek és így tovább. Kereskényi arra az elitre gondol, amit Illyés Gyula, Németh László és Veres Péter képzelt el, például akkor, amikor kitalálták a népfőiskolát. A neveléssel minél mélyebbről is jöhetnek fel azok, akik megjelenítik az általános értékeket, mert ők szenvedésük, kitaszítottságuk, mellőzöttségük okán és jogán ezt megtehetik. Amikor elitről beszélünk, nem arisztokráciáról beszélünk, hanem ki kell választódjon a társadalomból azoknak a csoportja, a közössége, akikben van annyi spiritusz, hogy merjenek valami újat kezdeni. A hagyományt egyrészt át kell venni, de nem válhatunk a hagyomány másolóivá. Egy kritikus hagyományszemléletet kell kialakítani, és erre az elit a legalkalmasabb — mutatott rá Kereskényi.