Beszélgetés a természetfeletti világról

Bodea-Gál Tibor, a Harag György Társulat színművésze beszélgetéssorozatot indított az Ács Alajos Játékszínben Szatmári gondolkodó főcímmel. A természetfeletti világ volt az első beszélgetés témája, amelyen meghívott vendégek és hallgatók vettek részt.

Bodea-Gál Tibor bevezetőjében ismertette: „A Szatmári gondolkodót igazából Elek György ötlete alapján hoztam létre. Meghívott egy beszélgetésre, amit ő szervezett a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében, és nagyon jól éreztem magam. Ebben a rohanó világban valóban nagy szükség van arra, hogy időt szakítsunk a tartalmas beszélgetésekre. Maga a találkozás egy ilyen jellegű beszélgetésen keresztül egy nagyon izgalmas dolog. Legyen a Szatmári gondolkodó egy hely, ahol keressük önmagunkat egymás által, keressük az értelmét a létünknek, keressük az igazságunkat, közös, de akár személyes céljainkat, keressük az Istenünket, ahol a megmagyarázhatatlant, az elképzelhetetlent próbáljuk megidézni, megérteni. Ahol van időnk meghallgatni, elfogadni, tanulni, nyitni egymás felé. Egyszerűen, tisztán és őszintén.”

Kótai Levente filozófiatanár úgy fogalmazott, hogy a természetfelettiség egy olyan tánc, amit ketten járnak, és egy harmadik figyeli, ez a hármas az Isten, az ember és a természet. Az animista gondolkodásmód, az animista vallások idején, amikor ősatyáink barlangokban kerestek menedéket, az isteni természet valamiképpen egy volt. A természetnek, Istennek kitett ember valamiféleképpen egy űzött pozícióban próbált irgalmat vagy menedéket találni, majd bizonyos klímaváltozásoknak és a mezőgazdaság elterjedésének köszönhetően az emberek beköltöztek a városokba, és vitték magukkal az isteneket is. Nagyon érdekes pillanat volt ez az istenek számára, mert nagy bulikat csaptak a panteonokban (volt görög, mezopotámiai, egyiptomi panteon). Ebben az volt az érdekes, hogy ezek az istenek elszakadtak a természettől, itt már egy alapvetően urbánus civilizációról beszélünk. Meg kell jegyezni, hogy ebben a korszakban nem csak a panteumi világ volt, megmaradt az animista is, de róluk kevesebbet tudunk, mert nem volt írásuk, nem volt kultúrájuk. Egy olyan vonatkozásban, amikor az ember elvonul a természettől, de a természet ellenségként, idegenként megmarad, Isten valamiképpen barátjává válik az embernek. Egy társadalmi civilizációs kultúrkörnek a védelmezője lesz, korábban az első generációs mezopotámiai vagy görög istenek is nagyon kaotikus képet mutattak, mint Káosz, Kronosz, stb. Ezek az istenek már őrizték a tűzhelyet, már anyaságért feleltek, a rendért, a törvényért, az erkölcsiségért. Majd jött a kereszténység, ami tovább játssza ezt a történetet. Nagyon érdekes dolog történik, hirtelen a természet megmarad ellenségnek ebben a kontextusban, de itt az istenek elvonttá válnak, ez nagyban köszönhető a zsidó befolyásnak is, a rómaiak szerettek templomot építeni az újonnan létrehozott provinciákban. Amikor elérkeztek Jeruzsálembe, megdöbbentek, hogy a Jóistennek nem lehet templomot építeni, nem lehet őt látni, sőt, még a Frigyládát sem lehet megnézni. A panteisztikusság megmarad annyiban a kereszténységben, hogy mindig egyfajta központi kultikus hely a város közepén a templom, ahova az ember elzarándokol, de ez a templom valamiképpen már egy társadalmon kívüli hely. Pitagorasz, Platón és Szent Ágoston vezette oda a társadalmat, hogy transzcendens képhez jutunk. Elérkezik a reneszánsz, majd később a felvilágosodás, jönnek Newtonék, akik Istent levezetik képletekbe és fizikai törvényekbe, valamiképpen Isten visszatér a természetbe, de ez már nem egy vad, naturalista természetkép, hanem egy fizikális, egy tudományos, materialista természetkép. Majd jön egy újabb társadalmi átalakulás a tizenkilencedik században, amikor megjelennek a nagy egyház- és valláskritikusok, köszönhetően a romantikának, egy új természetkép alakul, visszatér az ősi panteisztikus istenkép. Ebben a hármas folyamatos táncban gyakorlatilag az ember megpróbál valamiképpen újra visszatérni egy istenképhez, egy materialista, tudományos gondolkodásmódból kiábrándulva. Ebben a trikotómiában, Martin Puberre utalva, aki az ÉN, TE, AZ hármas elnevezésre gondolva, TE-nek nevezi azt a tárgyat vagy személyt, amire vagy akire gyakorlatilag érzelmeket tudunk kivetíteni, akit meg tudunk szólítani, akire tudunk reflektálni, és AZ-nak nevezi a tárgyakat, és ebben az új keresztény elképzelésben AZ abszolút az a lény, aki mindig megszólítható, humánusan kezelhető, AZ maga Isten. Ma gyakorlatilag az a kérdés, hogy a természetfelettiségről beszélünk, hogy felzárkózunk-e társadalomként ehhez a fajta panteisztikus elgondolkodásból eredő, természetben jelen lévő istenképhez, vagy valamilyen duális szemlélethez térünk vissza, ami a kora kereszténységre volt jellemző, vagyis a materializmus és a teizmus kettősségében.

Bodea-Gál Tibor szerint az embernek szüksége van a természetfölötti dolgok megtapasztalására. Miért van meg a mai napig a vonzódás ebbe az irányba?

Fleisz Kinga pszichológus érdekesnek tartotta Kótai Levente felvezetőjét. Két szempontból közelítette meg, hogy mennyire van szükségünk a természetfelettire. Az egyik a résztvevők szempontjából való megközelítés: hányan vesznek részt az ilyen programokon, ki az, akit valójában érdekel, tudatosítja-e az ember, hogy szüksége van a természetfelettire? A másik a pszichológiai megközelítés. Az egyén fejlődését a pszichológiában többen többféleképpen határozzák meg. Létezik egy elmélet az ego/tudat fejlődéséről, amely a természetfelettit is magában foglalja: ez a fejlődés egy háromszintű lépcsőzetes növekedés: a preracionálisból a racionális lépcsőfokon keresztül a transzracionálisba tart a lélek, vagyis a tudatalattiból a tudatokon keresztül a transzperszonális szintekre. Mit is jelent ez? A preracionális korszakban a gyermeknél kialakul a testtudat, az érzelmi tudat, kifejlődnek a képzetek a korai szimbólumokkal együtt, az egyén megkülönbözteti magát a világtól, de még szorosan kötődik hozzá, ezért úgy gondolja, hogy puszta gondolataival, vágyaival mágikusan hatást gyakorolhat a világra, erős a fantáziavilág, a misztikus világ. Ezen a szinten „a tudatlanságunknak köszönhetően éljük meg a természetfölöttit”, ami még legtöbbször az éretlen személyiség fantáziavilága. A racionális korszakban kialakul a beszéd, a gondolkodás, ami elhalványítja a közvetlen nonverbális élményvilágot, jellemző az egocentrizmus (az egyén nem képes a dolgokat más szempontból látni, csak a sajátjából, azt hiszi, hogy amit ő lát, azt látják mások is). Kialakul a mentális én, a reprezentációs elme. Majd az egocentrizmusból etnocentrizmus lesz. Ahogy korábban „az én nézőpontom az egyetlen nézőpont a világon” elv érvényesült, most ezt felváltja az „én csoportom az egyetlen igaz csoport a világon” elképzelése. Ezt követi az absztrakt gondolkodás szintje, képessé válik gondolkodni a gondolkodásról, és ez magával hozza az önmegfigyelés képességét és az intellektuális önismeretet. Mivel gondolkodni tud a gondolkodásról, ezért képes a bírálatra is, így felülbírálja azokat a szabályokat és szerepeket, amelyeket az előző szinten feltétel nélkül elfogadott. Lassan kialakul a társadalmi tudatosság. A racionális szinten elérhető maximum az önmegvalósító ember, amelyben a test, az érzések és az elme integrálódik. A dolgok összefüggenek, kontextusfüggőek, és nincs egy kitüntetett látásmód, valamennyi egyaránt fontos. Ezen a szinten jellemző a személyre az érzelmi érzékenység, szívesen van csoportban, szívesen osztja meg a benne zajló folyamatokat másokkal, hiteles, autentikus, empatikus, kreatív, önmegvalósító személy. Ökotudatosság, posztmodern értékek és univerzális erkölcs jellemzik.

A transzracionális korszakba egy „egzisztenciális válságon” keresztül jutunk (ez lehet betegség, szeretett személy/munkahely, egyéb elvesztése, tudatosítások stb.). Az egyén a transzperszonális világ küszöbén állva elkülönül a perszonális világtól, és értelmetlennek érzi azt, „nincs az életemnek értelme”. Ezt feldolgozva/ feloldva az egyén meghaladja az egót, a személyes énjét. Az egyén az öt érzékszervével az elméjén belül működik, ugyanakkor képes ráérezni a spirituális világ mögöttes erőire, de azokat konkrétan egy ideig még nem tapasztalja. Felismeri, hogy saját éber tudatosságának nem szab határt individuális testelméje, kezd kapcsolatba kerülni a transzcendens lelkével. Feloldódik az elkülönült én érzése, megszűnik a kívül és belül különbsége, és eggyé válik a természettel. Ez a természet miszticizmus élménye. Az egyén lassan személyesen megtapasztalja a rejtett erőket stb. Köznapibb szóhasználattal istenélménye lesz. Ezen a szinten már tudatosak vagyunk abban, hogy szükségünk van a természetfelettire, sőt, az autentikus természetfeletti személyiségünk részévé válik. A harmadik szint tartalmazza az elsőt és a másodikat, a második szint tartalmazza az elsőt. Mint a körök, a nagy tartalmazza a kis kört, de a kicsi nem tudja magába foglalni a nagyot (esetleg csak annak egy részét). Az első szinten nem létezik „racionalitás”, a racionális szinten értelmetlennek tűnik a transzperszonális/transzracionális, azaz a természetfölötti. Racionális szintről (a mi kultúránk felnőttjeinek legnagyobb százalékát jellemzi) nézve a preracionális is és a transzracionális is irracionális, holott a transzracionális, ahol az autentikus természetfölöttiség létezik, magasabb szinten van a racionálisnál (a preracionális természetesen alacsonyabb fejlődési szint).

Összefoglalva: nagyon is szükségünk van a „természetfelettire”, még akkor is, ha vannak olyan fejlődési szakaszok, amelyekben a természetfeletti keresése nem tudatos, sőt, időnként „ellene vagyunk”, ugyanis ebben az esetben az előző szakasz fanatikus, nem érett, irracionális „természetfelettiséget” meghaladtuk, ezért alacsonyabb szintűnek tartjuk, viszont még nem ismerjük az autentikus „természetfelettit”.

Rácz Ervin református lelkipásztornak egy könyv jutott eszébe azzal kapcsolatosan, hogy szükségünk van-e a transzcendensre és Istenre, melynek címe Krisztus utolsó megkísértése. Ennek egy része arról szól, hogy Krisztusnak a Golgotán mondják, hogy szálljon le a keresztről, és akkor majd hisznek benne. A szerző eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi történik akkor, ha leszáll a keresztről. A könyvben leszáll a keresztről, feleségül veszi Mária-Magdolnát, és éli a maga emberi életét. Évekkel később Jeruzsálem főterén Pál apostol prédikál arról, hogy Jézus Krisztus meghalt az emberekért, és feltámadt azért, hogy az embereknek örök életük legyen. Jézus odament Pál apostolhoz, és azt mondta neki, hogy róla beszél, itt van, nem halt meg, nem támadt fel. Pál apostol azt mondta Jézusnak: lehet, hogy tettél te, amit tettél, de az embereknek szükségük van erre az evangéliumra, erre az örömhírre, szükségük van arra, hogy valaki felemelje őket, és betöltse az űrt az életükben. Blaise Pascal mondta, hogy minden emberben van egy Isten alakú űr, amit csak Isten tud betölteni. Rácz Ervinnek is van egy személyes története azzal kapcsolatosan, hogy talált rá Istenre. Isten csak a hiányt betöltő Isten. Az ember kell érezze azt, hogy szüksége van Istenre. A történelmi egyházakra azért jellemző a szomorú vasárnap kereszténység, mert a legtöbb ember temetésen és kórházban találkozik Istennel. Ady Endre mondta az egyik lelkipásztor ismerőseinek, hogy a lelkipásztorok mindig akkor beszélnek az emberekkel, amikor nincsenek észnél: kereszteléskor, amikor még nincsenek észnél, temetésen, amikor már nincsenek észnél, és esküvőn, amikor soha nincsenek észnél. Egy hiánybetöltő istenképünk van. Az embereknek ennél sokkal többre van szükségük, és erről szól az evangélium. Az evangélium nem más, mint örömhír. A lelkipásztornak öröm kell legyen az, ha örömhírt közöl. Ez egy lelki plusz, ami az egyszerű ember életében is jelentkezhet. Ember lett az Isten, harminchárom évet élt emberként. Szenvedett, megalázta magát a keresztig, de közben emberi életet élt. Rácz Ervin életigéjével zárta hozzászólását: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom: örüljetek! A ti szelídlelkűségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel!” (Pál apostol filippiekhez írt levele 4:5)

Istvánfi Szilárdban végtelen sok kérdés, végtelen sok megközelítés merült fel, amit próbált észrevenni az elhangzottak során. Honnan lehet ezt nézni, mit jelent számunkra? Mit jelent a mai kor emberének 2017-ben a transzcendensről beszélni? Az első és legfontosabb dolog, amit a Szentírásban hallunk az emberről, az, hogy az Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az ember Isten hasonmása. Isten gyönyörűnek teremtett engem, elfogad úgy, ahogy vagyok, a magam gyengeségeivel, hibáival. Isten nem személyválogató, nem részrehajló. Nem mondja azt, hogy szeretlek, mert… Nem szab hozzá feltételeket, és nem úgy szeret, ahogy egy ember szeret egy másikat. Butaság lenne összekeverni a teremtőt a teremtménnyel. Butaság lenne összekavarni azokat a dolgokat, amelyeknek megvan a maguk színe, formája azzal, aki azokat megalkotta, pontosabban megteremtette. Szent János evangélista mondta, hogy a szeretet Istentől van. Istvánfi Szilárd római katolikus lelkipásztor hozzátette, hogy a szeretet tényleg Istentől van, és nem a főemlőstől. Szeretni egy személyt lehet. Ami ezenkívül van, azt kedvelem, lájkolom, megosztom, jól érzem vele magam. Szeretni azzal a szeretettel tudok, amit Isten belém ültetett. A végtelen szeretet, amit Isten az emberbe teremtett, az hat, ha hiszek, ha nem hiszek. Valójában nincs is olyan, hogy nem hívő ember. Valamiben mindenki hisz. A materializmus, az egzisztencializmus akkora károkat okoz az emberi lélekben, az emberi gondolkodásban, hogy azt nagyon nehéz visszakapcsolni Istenhez. Az Isten testé lett. Az a végtelen Isten, aki parancsol a szélnek, a víznek, a csillagoknak, a fizika törvényeinek, a kémiának, mindent létében megtart és kormányoz, mert ha nem tartaná meg, akkor minden a semmibe hullna vissza. Hogy mit jelent számára a transzcendens, vagy nevezzük akárminek: ha az ember őszinte magához, legyen az akár jó vagy rossz, tudja, hogy Isten nélkül semmi nincs.

(Folytatjuk)