Beszélgetés az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről (III.)

A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében megtartott újabb beszélgetésen meghívott vendégek értekeztek az egyenjogúságról és az esélyegyenlőségről. A meghívottak saját élettörténeteikkel igyekeztek megvilágítani a témát, keresve a járható utat.

Elek György a férfi-nő egyenjogúságra irányította a beszélgetést. Létezik-e férfi-nő egyenjogúság, melyek annak az előnyei és hátrányai, miben nehezíti a nők életét az egyenjogúság? Amíg megvoltak a férfi-női feladatok, a nőknek nem kellett plusz tevékenységeket végezniük, de korlátozottabbak voltak a jogaik. Mit jelent a nők számára most az egyenjogúság? — tette fel a kérdést.

Higyed Gyöngyi zenetanár, karnagy szerint nagy szükség van a nőkre a társadalomban, de

meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy valóban megmaradhassanak nőknek.

Elek György megjegyezte, hogy a pedagógusok nyolcvanöt százaléka nő, de más területen

is sok a nő. Az egyetemeken is többségben vannak a nők és a hagyományosan férfi szakmákban is egyre több nő jelenik meg. Megtörténhet, hogy átbillenünk a másik oldalra?

Higyed Gyöngyi úgy véli, azért van kevesebb férfi tanár, mert a tanári fizetésből nem lehet egy családot eltartani. A férfiak nem választják a tanári pályát, mint ahogy sok más szakma elől is menekülnek. A nők szorgalmasabbak, jobban küzdenek, erre vannak berendezkedve.

Pakulár István lelkipásztor megkérdezte: az egyenjogúság azt jelenti, hogy lehet szerepeket is cserélni? Szerinte az egyenjogúság azt jelenti, hogy megtaláljuk azokat az értelmes határokat, amelyeket kijelöltnek gondolunk. Egy egészséges egyenjogúság meghatároz bizonyos határokat. Ezeket ha deformáltan kezeljük, akkor majd jönnek az érdekességek.

Higyed Gyöngyi hozzátette: „Egy nőnek az a feladata, hogy édesanya legyen, feleség legyen, háztartást vezessen és biztosítsa a családi fészket. Én most, a huszonegyedik században nem ezt érzem. Az iskolában a gyerekeken keresztül nem ezt érzem. A gyerekek nem olyan közegből jönnek, ahonnan az édesanya bizalmát hozzák magukkal, mert nem érzem, hogy bizalmat éreznek irántam. Valahol nincs meg, mit jelent számukra az édesanya, annak ellenére, amit az idősebb generáció talán jobban el tud mondani az édesanyjáról, a nagymamájáról, egészen másképp viszonyulnak hozzá vagy gondolnak rá. A mai világban élő gyermek nem így viszonyul. Miért? Mert egy ridegség az, ami körülveszi. Nincs otthon az anyja, nincs otthon az apja, a nagymama próbálja nevelni, ha ő sem, akkor a tanár, akire ujjal lehet mutatni.”

Gardos Blanka némettanár megjegyezte: Pakulár Istvánnak tökéletesen igaza van, felcserélődnek a szerepek, mert egy házasságban ha a nő jobban keres, van olyan, hogy a férfi megy el gyereknevelésire.

Pakulár István pontosított: „Én nem csak erre gondoltam. A mi tulajdonságaink, a mi sejtjeink erkölcsileg meg tudják határozni, melyek azok a határok, amelyeket nem kellene átlépjünk. Én meg kell magamat szellemileg erőszakoljam, hogy átvegyek szerepeket. Nem arról van szó, hogy nem segítünk otthon, de vannak dolgok, amikben nem tudunk segíteni.”

Elek György megjegyezte: „Nagyon sok esetben a munkahelyen a nő ugyanannyit dolgozik mint a férfi, sok esetben többet, otthon mégis el kell végezze a rá váró feladatokat.”

Pakulár István hangsúlyozta: „Én nagyon tisztelem a nőket azért, mert mindamellett, hogy elkezdtek szakmailag is versenyezni a férfiakkal — emiatt sokszor lenézték őket, nem ugyanazt a fizetést kapták ugyanazért a munkáért —, a munkájuk mellett még gyereket nevelnek, feleségek, háztartást vezetnek. A női szerepekhez még hozzátevődtek pluszok, ezt nevezik a fejlett társadalom elvárásainak. Ha a társadalom ebbe az irányba akarta irányítani a nőt, akkor nem a fejlett társadalom felé irányította. Nem biztos, hogy a nő attól fog kiteljesedni, hogy ő mindent megvalósít. Ma az egyénre helyezik a hangsúlyt, ami nem biztos, hogy jó éppen az egyén számára.

Dr. Zagyva Miklós belgyógyász-főorvos néhány országban létező szokásokról beszélt: „Női egyenjogúság a világ bizonyos részein van, de nem mindenhol. Az Amerikai Egyesült Államoktól Ázsia túlsó végéig mind kevésbé. Szaud-Arábiában például, az egyik legfejlettebb arab országban, a mai napig sem anyakönyvezik a nőket, bármi történhet is velük, eltűnhetnek, meghalhatnak, megölhetik őket, a társadalom nem észleli. Ez a legmegalázóbb helyzet, mert nem veszik emberszámba őket. Az Amerikai Egyesült Államokban viszont már túlzott női egyenjogúság van, visszásságai is vannak, furcsaságai is. Európában egy kulturált, intelligens családban nem az egyenjogúság a legégetőbb kérdés. Ennek nálunk még nincs meg a kellő intézményrendszere, de a civilizált világban mindenhol nagy befogadóképességű anyamenhelyek működnek, arra az esetre, ha a családon belül sérelem, bántalmazás vagy bármilyen baj is éri a nőket. Tulajdonképpen teljesen egyenjogúak nem lehetnek a nők — ez nem rossz értelemben van mondva —, mert a női szervezetnek más a biológiája. Például egy osztályvezető főorvosnő nem mehet el szülni, mert ha két évet otthon marad, egész munkája, építménye összeomolhat, hiába van helyettese. De vannak más vezető funkciók is, melyeket ha nők töltenek be, le kell mondjanak bizonyos női szerepvállalásokról, akár a családról is. Szóljak még néhány szót általában az egyenjogúságról. A régi Magyarországon választáskor csak az az ember szavazhatott, aki adófizető volt, a nem adózó pedig nem. Ez nem volt egy egyenjogúság, és a mai világban nemzetközi felháborodást okozna, pedig abszolút logikai értelme volt a dolognak. Választunk képviselőket, választunk vezető személyeket, hogy ők kezeljék aztán felelősséggel a választók pénzeit. Nálunk most azok vannak többségben, akik nem fizetnek adót, és az ő választottjaik kezelik az adófizetők, vagyis a mi pénzünket. Kecskére káposztát. Ez esetben az egyenjogúságot csak úgy lehet tisztességesen értelmezni, hogy mindenkinek egyforma joga van dolgozni, adózni és vezetőket választani. Kell tudni, hogy amióta szervezett emberi társadalom van, az arra alapszik, hogy az emberek nem egyformák, mert van az emberi agyban egy kisördög, aminek önzés és becsvágy a neve, az pedig mindig az egyenjogúság ellen dolgozik. Mindig van valaki, aki különb akar lenni, aki kiváltságokat akar, vagy aki nem akar lemondani a már birtokolt előjogokról, ez különben a társadalom fejlődésének az egyik hajtómotorja. Van, aki ezeket kemény munkával éri el, megküzd értük, ez esetben bizony meg is érdemli, Mindezekért az ember az egész történelem folyamán az egyenjogúság ellen tevékenykedett. A magas kultúrájú, antik társadalmak természetesnek tartották a rabszolgaságot, hogy egyik ember a másik tulajdona legyen. A hűbéri és ipari társadalmak is a rabszolgaságnak a különböző formáit hordozták. A kommunizmusban a párttitkárnak teljesen normálisnak tűnt, hogy neki kiváltságai vannak másokkal szemben, vagy hogy akár sorsok felett is dönthet. A mai társadalomnak is megvannak a sajátosságai, Trianon óta egy százéves színjáték folyik, és mi, erdélyi magyarok a mai napig sem vagyunk egyenjogú tagjai a román társadalomnak. Ennek számtalan megnyilvánulása van nap mint nap. Az a magyar gyermek, aki nem anyanyelvén végez iskolát, egyetemet, sose lesz képességeinek megfelelő szakember. Minden szakmát, mesterséget, hivatást jól elsajátítani csak anyanyelven lehet, ez az ország érdeke is, de nincs rá esély, hogy a politikum is így gondolkozzon. Választottunk magyar képviselőket és szenátorokat is, de ők is csak a saját fizetésükkel és pótnyugdíjukkal törődnek, és nem azzal, hogy a román népet, és így minket is a nyomorból kiemeljenek. Ha választottjaink sem tesznek értünk semmit, akkor mindig is így lesz. Őszinte tisztelet a kivételeknek. A családokon belül van most már nekünk férfi és női egyenjogúság, de sokszor éppen ez rontja meg a család életét. Elhidegült férj és feleség, elhidegült szülő és gyermek él a családban, és már nem tárgyalják meg a házastársak egymással az intim problémáikat, a gyermekekkel pedig csak formálisan foglalkoznak. Hiába a nagy egyenlőség, ha az elhidegülés még nagyobb. Az érzelmi híd az idősek és fiatalok közt nem működik már, és a gyermek inkább hallgat éretlen gyermektársaira mint a szülőkre.”

Péter Attila Zsolt színművész egy érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet: „Van egy olyan hiedelem a köztudatban, hogy egy nő, ha magas pozícióban van, veszélyesebb, mint a férfi. Gyerekkoromban kétévente járunk szüleimmel Magyarországra, apám már előre idegeskedett, hogy vajon nő lesz a vámnál? Vonattal mentünk, én ültem a mindennel megrakott bőröndön, bejött a vámos hölgy, és mint a sakál, elkezdett ordítozni. Édesanyám halkan megszólalt: alszik a gyerek. Előjött belőle az angyal, megszelídült és ment tovább.

Kovács Jenő, Nagykároly polgármestere szerint az emberiségnek sokkal fontosabb problémái is vannak mint az egyenjogúság nők és férfiak között. Mint régi vezető azt tapasztalta, a legtöbb baj ott van, ahol nő a főnök. A női alkalmazottak sokkal jobban elfogadnak egy buta férfit, mint egy okos nőt.

Pakulár István megjegyezte: „A családi problémák és különböző konfliktusok emberek között történnek. Általánosságban nem lehet azt mondani, hogy a magyarság gondolkodásában ne lenne benne a női nem iránti tisztelet. Az irodalomban több nőről és anyáról szóló vers vagy más irodalmi műfajban született alkotás van, mint a férfiról és apáról. A női mivolt, illetve a női minőség ugyanazon az értékszinten van a vallásokban is.

Elek György újabb kérdést tett fel: A nők karrierlehetősége nem befolyásolja azt, hogy kevesebb gyerek születik?

Higyed Gyöngyi: „De igen. Nem vállalnak gyereket azok, akik magasabb funkciót töltenek be.”

Gardos Blanka: „Az állásinterjúkon azzal kezdik, hogy harmincöt év alatt legyen, megkérdezik, hogy szült-e már és akar-e szülni.”

Kovács Jenő: „Véleményem szerint nagyon sok férfi és nagyon sok nő akar gyereket, de nagyon nehéz eltartani őket.”

Pakulár István ezzel nem értett egyet: „Nekem öt gyerekem van, egy kicsivel nehezebb, mint kettővel, de nem olyan nagy a különbség, hogy le kell mondani. Ma a több gyerek bélyeg, lenézik azt, aki több gyereket vállal. Mi a gyerekeinket nemcsak magunknak neveljük, hanem a társadalomnak, a nemzetnek és az országnak, és munkaerőt nevelünk. Én elképzelem azt, hogy legyenek főállású anyák, akiknél értékelni kell azt, hogy feladják a karrierlehetőséget és a családért áldozzák az életüket, mert ezt tartják fontosnak. Van, aki mást tart fontosnak. Ez egyéni döntés, de ezeket a döntéseket a politika nagyon jól tudja irányítani. Azt kellene segíteni, hogy megváltozzon az emberek gondolkodásmódja, természetesen jó irányba.

Muhi Sándor rajztanár, képzőművész, művészettörténész egy példával érvelt: Nemrég jártak Szatmárnémetiben Krúdy Gyula leszármazottai, akiknek hat gyerekük van. Anyuka, apuka egyetemet végzett, nagyszerűen lehet velük beszélgetni. Minden gyereknek volt egy rollerje. Amikor mi nem foglaltuk el őket, ők rollereztek. Ezzel azt akarom mondani, hogy sok minden függ a neveléstől és a példaadástól.

Godzsa Zsolt, a Roma Párt ifjúsági szervezetének elnöke úgy vélte, hogy az emberi kapcsolatoknak a legfőbb ellensége a mobiltelefon. A családtagok nem beszélgetnek, a házastársak elhidegülésének is ez az egyik oka.

Pakulár István hozzáfűzte: „Szerintem a fő ellenség a nyílt társadalom. A svédeknél hallottam, hogy egy családban van férj, feleség és három gyerek. Szombat este a feleség elkészül és elmegy szórakozni vasárnap estig. A másik hétvégén ugyanezt teszi a férj.”

Muhi Sándor leszögezte: „Van egy tévhit a társadalomban a nő-férfi kapcsolatról is a romakérdéssel kapcsolatban. A tévhitek abból adódnak, hogy valami külső, általános dolgot várunk az emberektől, a társadalomtól és a társadalmi csoportoktól. Pakulár István jól megfogalmazta, az egy alapvető dolog, hogy ne akarjunk mi a romákból magyarokat formálni. Hagyjuk meg őket romának és próbáljuk meg segíteni őket, amennyire lehet, amennyire az ők tehetségükből telik annak befogadására, hiszen két kultúráról van szó. Az ősi indiai kultúrának olyan genetikai kódjai vannak, amelyeket mi nem tudunk megváltoztatni, ne is akarjuk. Az egyenjogúsággal pedig az a helyzet, hogy a baj akkor történik, amikor mesterségesen akarunk beavatkozni folyamatokba, ami nem jóra vezet. Ne tévedjünk el az útvesztőkben, mert a társadalomban van egy önellátó, önszabályzó rendszer. Ott, ahol nincs egyenjogúság, azt a társadalom valahogy szabályozza. Mi itt felháborodhatunk, hogy a világ valamelyik részén nincs egyenjogúság, ők ott nem háborodnak fel, számukra az természetes. Tehát ne akarjunk beavatkozni. Azt mondják, hogy ennek a nagy népvándorlásnak az volt a kiindulópontja, hogy elkezdték importálni a demokráciát. Elkezdtek olyan dolgokat bevinni, amelyekre a társadalom nem volt érett. Nem tudtak vele mit kezdeni. Így van a férfi-nő egyenjogúsággal is. Ha egy nőt belesodornak bizonyos szituációkba, vagy éppen ők maguk sodorják be magukat, akkor több rosszat csinálunk mint jót.”

Pakulár István úgy látja, hogy az egyenjogúság és esélyegyenlőség terén is azt fogjuk kapni, amit adunk. Ha nem mi, akkor az utódaink. Ahogy mi hozzáállunk ezekhez a kérdésekhez, tulajdonképpen megvetjük az ágyát annak, ami majd később visszavetődik. Ez olyan dolog, hogy nemcsak magunkra kell gondolni, hanem arra, ami következik. Mindennek van egy következménye, és azt kellene nézni, mit lehet kihozni azokból az értékekből, amelyek a rendelkezésünkre állnak.