Beszélgetés az értékről és az identitásról (III.)

A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban szakértők és meghívott vendégek beszélgettek arról, hogy mit tartanak ma az emberek — főként a fiatalok — értéknek, hogyan alakul ki az értékrend és az identitás, ami meghatározza az ember jellemét.

A beszélgetésen részt vett: Barbara Beáta pszichológus, Heinrich Andrea, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum magyartanára és tanítványai: Örmény Márk és Fábián Ármin, Csorján Árpád, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára és tanítványai: Lázár Dávid és Barta Roland, Varga Bressel Christiane Emese és tanítványai: Ary Dalma és Muszka Botond, Szejke Judit, a Borókagyökér Egyesület elnöke, Jánk Károly költő, Kovács József református lelkipásztor, Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere.

Csorján Árpád úgy érezte, hogy a jelenlévők közül ő a középkorosztályban helyezkedett el. Elmondta, fel tudja fogni, hogy mi az elvágyódás, azt, hogy a fiatalok ki akarják próbálni magukat, hogy megtalálják önmagukat. Ez nem mindig sikerül, de hozzátartozik a fiatalsághoz. Azok a fiatalok, akik otthon megkapták a gyökereket, visszamennek. Minden korban mást jelent a fiatalság megélése.

Örmény Márk elmondta, hogy nem érti, miért kell elmenniük a fiataloknak azért, hogy kipróbálják magukat. A résztvevők nehezen tudták megmagyarázni épp neki, hogy miért nem és miért igen.

Szejke Judit meglátása szerint éppen mi, akik azt mondjuk, hogy bezzeg a mi időnkben…, kialakítottunk egy olyan várost, amelyikbe majd minden fiatal visszavágyik.

Varga Bressel Christiane meggyőződése az, hogy az idősebb generáció a kötődések miatt dönt úgy, hogy itt marad. A mostani fiatalok tudatosan döntenek, hogy mennek-e vagy maradnak. Egyesek érzelmi alapon, mások pedig tudatos döntésként élik meg, hogy mit jelent számukra az érték és az identitás, és azt, hogy magyarok akarnak-e lenni vagy világpolgárok. Az érték az, ami érdek nélkül fontos számunkra. Az otthon, az anyanyelv, a hagyomány, de az is fontos lehet, hogy magyarként eljussanak Amerikába, és ott feltalálják a rákbetegség ellenszerét. És ott is lehetnek magyarok, bár a gyökerek nélkül ez nem egyszerű. Igaz, hogy az érték és az identitás tudatosítása otthon dől el, de végül is meddig hat ez a fajta indíttatás? Tíz-tizenkét éves korig. Utána jön a kamaszkor, amikor végleg eldől, hogy az illető hova tartozik, mi fontos számára. Lehet ezt a folyamatot irányítani bizonyos mértékben, de végül is ez egy döntés, amit mindenkinek magának kell a megfelelő időben meghoznia. Nagyon fontos az otthon, az iskola és az egyház szerepe abban, hogy a fiatal végül is milyen impulzusoknak engedve hozza meg a szuverén döntését ebben a kérdésben. A szülő egyéni példájával járhat elöl, s ha amikor annak ideje van, akkor kézen fogja a gyereket és elviszi a templomba vagy kulturális rendezvényekre, de kötelezni semmit nem lehet. A gyereknek, a fiatalnak meg kell élnie azt az érzést, hogy igen, ő ez akar lenni, és meg kell hoznia azt a tudatos döntést, hogy itt vagy máshol lesz magyar. Mindenkinek magának kell döntenie a személyiségét érintő dolgok felől, és csak a hiteles példa felmutatásával lehet irányt mutatni.

Jánk Károly úgy vélte, az ember, aki elmegy innen Nyugatra, nem azért megy el, hogy ott legyen magyar. Vannak ott is közösségek, de azok nem azért mennek oda, hogy ott őrizzék a magyarságukat. Előfordulhat, hogy ők még őrzik a hagyományaikat, de a gyerekeik már nem, az unokáik pedig végképp nem. Már a tizenkilencedik században is mentek ki magyarok Amerikába, de akkor a szociális helyzet, a szegénység, a társadalmi kényszer vitte rá őket elsősorban.

Bessenyei Gedő István szerint a kivándorlás egy nagyon érdekes probléma, ugyanis ez a folyamat elindult gazdasági okból, és egy idő után öngenerálóvá válik. Érdekes jelenség, hogy mivel mindenki elmegy, aki fiatal, ezért öregek társadalmában élünk. Bessenyeinek az az érzése, hogy a múlt dönt a jövőjéről. Ez szörnyű. A legtöbb közép-kelet-európai országban az öregek döntenek a fiatalokról. Emiatt a fiatalok még inkább elmennek, mert semmi közük nincs a közélethez, se a politikához, nem is értik, hogy miről beszélnek egy másik rendszerben szocializálódott politikusok. Ezek a társadalmak bezáródnak. Az idősek terheket raknak a fiatalok vállára, hogy a fiatalok tartoznak bizonyos dolgokkal, és bármi is történjen, akkor is azt kell csinálni. Egy darabig megy a negatív pedagógia, a fiatalok azt mondják, maradok, mert muszáj, és egyszer csak kipattan a nem bírom tovább. Ha nyitottabbak lennének a társadalmaink, ha a fiataloknak jó lenne ebben a társadalomban élni, akkor nem mennének el. Jánk Károly ehhez hozzáfűzve elmondta, hogy az éremnek van egy másik oldala is. Ha nem rakunk semmilyen terhet a fiatalokra, ha nem biztosítunk semmilyen kontinuitást a generációk között, akkor azt mondjuk vagy kimondatlanul is azt sugalljuk nekik, hogy mindent lehet, mindent szabad. Értelmes keretek és észszerű korlátok híján pedig mihez viszonyíthatnánk egyáltalán? Jánk azt látja a legnagyobb kihívásnak, hogy megszakadt az a fajta életrend, az a fajta hagyomány, szellemi örökség, ami Európában évszázadokon át megvolt, és generációról generációra áthagyományozódott. Voltak ugyan változások, de azok lassan, emberi léptékek szerint mentek végbe. Most annyira gyors, kiszámíthatatlan és olyan arányú globális változások vannak, amelyek ellehetetlenítik ezt a kontinuitást, és hosszabb távon talán bármilyen folytonosságot megkérdőjeleznek. Ennek tudható be az is, hogy érdemben alig-alig van kapcsolat az egyes korosztályok között. Nem a szabadságjogokat kellene tehát bővíteni a fiatalok számára, hanem értelmes célokat, számukra értelmes terheket kellene tudni rájuk róni. De ki vagy mi az, aki/ami ebben kompetens lehetne?

Szejke Judit úgy vélte, hogy a szülők felelőssége az, hogy olyan helyre vigyék el a gyerekeiket, ahol különböző ingereket kapnak, amik kialakítják az ő értékrendjüket, és azok szerint döntenek majd. Aki megkapja azokat az értékeket otthonról, amiket egy gyereknek meg kell kapnia, azt nem kell félteni, hogy elmegy innen és lemond az identitásáról. Ha a gyerek látja, hogy a szülő színházba jár, ő is szívesen elmegy. Jánk Károly kifejtette, hogy a kommunizmus által valamennyire deformált, de a mainál bizonyosan hagyományosabb életrend az ő gyerekkorában, ha foszlányaiban is, de még élt — például gyerekként a maiakénál lényegesen több szabadidejük jelentős részét kinn a szabadban, egymással, egymás között töltötték, mindenfajta felügyelet és különösebb megkötések nélkül, ami természetesen veszélyekkel is, izgalmakkal is járt —, spontán és magától értetődő volt, és egy viszonylag jól körülhatárolható, természetes(ebb) élettérben zajlott. Az, ami most a Lépésházban és más hagyományőrző egyesületeknél történik, kissé mesterséges, megkreált, intézményesített dolog. Jelenleg arról szól a világunk, hogy a gyerek bemegy az iskolába, ott tanul, aztán jön apuka-anyuka, beülteti az autóba és elviszi a sportterembe, elviszi a zenetanárhoz és sok más helyre. Az ilyen gyerekeknek nincs életterük, nincsenek szabadon választott barátaik, nincs családon kívüli természetes közegük, alig-alig vannak élményszámba menő jó és rossz események az életükben, inkább valamilyen langymeleg semlegességet biztosítunk mi, szülők a számukra, részben azért, mert féltjük őket, ami érthető. A világunk egyre inkább mesterséges. Ezzel kell számolnunk. Erővel, odafigyeléssel, kitartással, szervezéssel, „működtetéssel” próbálhatjuk egy kicsit „idomítani”, szinten tartani, magunk felé hajlítani, de valahol a világ tengelyénél kellene valamit kezdeni, szervesíteni tudni vagy visszaforgatni kissé ahhoz, hogy igazán mélyreható, pozitív változások következhessenek be.

Heinrich Andrea azzal az idézettel készült, hogy: Én magyar vagyok egyszerűen és alapfokon. Ez az identitásképzés az ő életében természetesen és magától alakult. Magától értetődő, hogy magyar, nem kellett mások ellenében meghatározza nemzetiségét. Nagyon sok román barátja van, nagyon sokat kapott tőlük, megtanulta azt is, hogy másfajta közösség is van, nem csak a nemzeti. Amikor gyerek volt, fel sem merült, hogy román iskolába is járhatna. A három szatmárnémeti magyar középiskolában nincs gond az identitással. A szatmári közösség egy élhető, termékeny, jó közeg. Az, hogy a diákok el akarnak menni, nem veszélyezteti a magyar identitást. Volt egy élménye az egyik nyolcadik osztályban, amikor a Szózatról beszélgettek. Felelevenedett benne egy régi emlék. Volt egy barátnője, aki azt mondta, azért nem fog elmenni innen, mert ha mindenki elmegy, akkor nem tudni, mi lesz azokkal az értékekkel, amiket előttünk létrehoztak. Ez a barátnő elment, s Heinrich Andrea megkérdezte a nyolcadikosokat: mi lesz, ha ti is elmentek? A válasz az volt, hogy ők csak Magyarországra akarnak menni. A kivándorlás globális dolog, nem tudni, hogy meg lehet-e állítani. Jánk Károly egyetértett azzal, hogy a három iskolában nincs gond. A problémák a továbbtanulásnál kezdődnek, amikor bizonyos szakokon nem lehet magyarul elvégezni az egyetemet. Akkor miért ne menjen el a diák? Heinrich Andrea hozzátette, hogy akkor is elmennek, ha tanulhatnak magyarul. Barbara Beáta épp azért választotta a Tamási-idézetet, mert úgy gondolta, hogy ebben minden benne van. Pszichológiát — mint sok más egyebet — a legjobban az irodalomból lehet tanulni. Tamási azt írta le, hogy menj el, próbáld ki magad, nézz meg mindent és gyere haza.

Heinrich Andrea egy másik szempontra hívta fel a figyelmet, arra, hogy a magyar diákok közül nagyon kevesen ismerik a magyar irodalmat, kevesen olvasnak, kevesen járnak színházba saját akaratból. Elmondta, az a határozott érzése, hogy a hagyományos értékek átadása válságba került, de az is lehet, hogy teljesen meg van szakadva. Az értékátadás oda jutott, hogy bármilyen erőfeszítést tesznek, nincs befogadókészség. Varga Bressel felvetette, hogy az identitást a maga egyetemességében és komplexitásában kell megélni, mert nagyon sok összetevője van. Nagyon fontos lenne leülni a fiatalokkal és megbeszélni velük, hogy ők mit gondolnak erről. Irányítani lehet, utakat lehet ajánlani, de erőszakosan nem. Heinrich Andrea megjegyezte, hogy tudatosan lehet mondani dolgokat, de van, amikor a kép és a hang nem egyezik meg. Barbara Beáta úgy érzi, hogy a modern család nem segíti a tanárok feladatát. Nagy szerencséjük van azoknak, akik a nagyszülőkkel és a szülőkkel nevelkedtek, nevelkednek. Amikor a szülők fáradtak voltak, a nagyszülők olvastak egy mesét és népdalokat énekeltek. Ma már a fiatalok nagy része túl okos, kizárja a nagyszülőket, elzárkózik azoktól a tanácsoktól és működő folyamatoktól, amik náluk beváltak. Szükség van a modernizációra, de nem kell kizárni azt, ami jó.

Csorján Árpád úgy vélte, hogy amikor az értékrendátadásról beszélünk, az a kérdés foglalkoztatja a pedagógusokat, hogyan kellene megszólítani a diákokat, hogy az hatékony legyen. Nagyon sokszor felvetődik a hitelesség kérdése. Ezt úgy kell érteni, hogy papolunk, beszélünk, de mi magunk nem úgy élünk, hogy példát mutassunk: ne csak beszéljünk, hanem cselekedjünk is. Igaz, hogy hátrányban vagyunk, kisebbségben vagyunk, morzsolódunk, és ilyen ellenszélben nagyon nehéz értéket őrizni és átadni. A beszélgetés során mindenki igyekszik elmondani a személyes tapasztalatait, hogy ki-ki a maga területén mit tesz azért, hogy az eddig felhalmozott értékeink megmaradjanak. Csorján két diákjával érkezett a beszélgetésre, akik részt vesznek a diákszínjátszó csoportban. Egy ideig katedrája egy része az Avram Iancu Általános Iskolában volt, ahol a magyar tagozat évről évre szűkül. Ott meg lehetett tapasztalni azt, hogy mit jelent egy kis közösséget megszólítani. 2013-ig Csorjánnak semmi köze nem volt a diákszínjátszáshoz, magyartanára volt az, aki megismertette és megszerettette vele, ezen keresztül sikerült megszólítani a diákokat, ezen a kis közösségen belül tudott közösséget teremteni. Az élet minden területén fontos, hogy jól működő közösségek alakuljanak ki, mert csak úgy lehet eredményeket elérni. Egy közösségben könnyebben lehet fejleszteni az identitást, könnyebb gyökereket adni a fiataloknak.

 (folytatjuk)