Beszélgetés egy született zenésszel

Dankó Pál, ismertebb nevén Grimbusz egyik utolsó képviselője egy valamikori nagy zenészgenerációnak. Egyfajta rejtett kincs Nagykárolyban, bár szaxofonjátéka túlzások nélkül világszínvonalú, ő a mai napig ebben a kisvárosban él.

— Nagykárolyban Dankó Pált kevesen ismerik, de azt mindenki tudja, hogy ki „Grimbusz”. Honnan a név?

— Igen, Grimbusz Dankó Pál. A Castelanii-ban kezdődött. Már 12 éves koromban befogadtak. Én voltam a gyerek, a legkisebb. Karácsonyi Péternek nagyon sokat köszönhetek. Deák Endre, Boros Lali, Karácsonyi Péter, nagyon nagy zenészek, akik ott voltak abban az időben, vállalták, hogy engem tanítanak, felfigyeltek rám, hogy tehetséges vagyok. Na de a nevemet hogy honnan kaptam. Volt egy másik szaxofonos, eredetileg neki volt a beceneve Grimbusz. Ő állítólag egy amerikai szaxofonosról kapta ezt a nevet. Karácsonyi mondta aztán rám: „ilyen ügyes szaxofonost, ő érdemli meg ezt a nevet, hogy Grimbusz!” Attól a perctől így szólítottak, és a Castelanii tagja lettem, tizenkét évesen. Ez 1962-ben volt.

— Hogyan kezdődött a zenészpályafutás?

— Hatéves koromtól már játszottam hegedűn, a kedvesnővéreknél. A kottaismeretemet nagyrészt a kedvesnővéreknél szereztem. Aztán jött a Castelanii. 13-14 évesen már szólószaxofonos voltam, Predeal-Buşteni-Azuga versenyét már megnyertem. Négy gyerekkel versenyeztem, külföldiekkel is. Tenorral kezdtem a versenyt, utána alttal. A zsűri meg volt elégedve. De én kértem a baritont is. A zsűriben kacagtak, hogy a baritonszaxofon szinte nagyobb volt, mint én, a gyerek. Miután megszólaltattam, felkért a predeali igazgató, hogy maradjak ott. Hogy felnevelnek, egyetemre küldenek. De anyám meg apám nem egyeztek bele, gyerek voltam még. Folytatódott az életem Karácsonyiékkal. A Megéneklünk, Románia versenyen első helyeket nyertünk. 17 éves koromban Karácsonyi elvitt vizsgázni, „atestat” vizsgára. Valahogy kiharcolta, hogy vizsgázhassak. Rögtön A1-es fokozatot kaptam szólista kategóriában, az volt a legjobb. Nem kaptam meg rögtön, mert nem voltam nagykorú, de ahogy a 18-ba beléptem, meg is kaptam.

— A legtöbben a Bukaresti vendéglőből emlékezhetnek Grimbuszra.

— A Castelanii után a Bukaresti vendéglőbe kerültem, mint szólista és zenekarvezető. Mentünk Bukarestbe vizsgázni, a zsűrielnök mondta, hogy nekünk nem is kell zenélni, tudja ő, hogy mit játszom. Volt egy nő is, az meg mondta, hogy messziről jöttek, hallgassuk csak meg, mit tudnak. Zenéltünk, utána azt mondta: „Te megtetted volna, hogy ne halljunk egy jó zenét! Még a dobos is szólista egyest fog kapni!”

— Milyen volt a repertoár?

— Mindenfélét játszottunk. Első a román népzene volt. Klasszikusokat is, Csárdáskirálynőt, Marica grófnőt, ilyesmit. A program pontosan megvolt, ki is volt plakátolva. Tíz órától jött a tánczene, akkor álltak fel táncolni. Akkoriban minden este tánc volt. És tartott egy óráig, akkor volt vége.

— És a pályafutás legutóbbi szakasza?

— 1972-től a '90-es évek elejéig voltam a vendéglőben. Utána munkanélküli lettem. Ez volt a legnehezebb periódus az életemben. Összeroppantam. De a zenét nem hagytam abba, fiatal voltam még. Az öcsém, aki szintén szaxofonos, szólt, hogy „gyere, úgyse csinálsz semmit, Debrecenben, az Aranybikában felvételi van, van itt legalább száz szaxofonos, hátha te is beférkőzöl”. De én későn érkeztem, már meg volt jelölve, hogy ki lesz a szaxofonos. Mondtam nekik, hogy azért meg lehet hallgatni, ha már eljöttem idáig. Az együttes már össze volt állva, mondtam nekik: „azt játsszátok, amit tegnap tanultatok, én fogom tudni”. Mikor elkezdtem improvizálni, de jobb fújásokkal, jobb témákkal, mint a tanult, azt kérdezték a zsűriből: „Na mit szóltok?” „Hogy mit szólunk? Ez a szaxofonos marad, a másikra nincs szükség.” Így kerültem az Aranybikába, sokat játszottam, majdnem húsz évig. Utána, mind a mai napig, lakodalmak, bálok, főleg Debrecenben és Szoboszlón, éttermekben. De ezt már csak így, meghívásos alapon. A fiam is szaxofonos, nagyon tehetséges. Zenekart is kapott, az Aranybikában, akikkel zenéltem, azt vette át. Mikor eljöttem, kérték, hogy ajánljak valakit. Mondtam, hogy a fiamnál nem tudok jobbat. Hallgassátok meg, ha ügyes, marad, ha nem, akkor hívjatok, akit akartok. Azt mondták, hogy jobbat nem is tudtam volna ajánlani. Azóta a fiam van velük, mert én már öreg vagyok, 63 éves. Most már ha megyek is, akkor úgy, ha kedvem van, baráti körből ha hívnak, ha meghívnak.

— Nagykárolyban ritkán lehet hallani a játékát. Játszik még itthon is?

— Most szilveszterkor elvállaltam egy bált itthon, játsszak egyszer én is itthon szilveszterkor. Tavaly meg a strandon zenéltem ezekkel a károlyi srácokkal, nagyon ügyesek amúgy. Velük voltam most néhány hete Pesten az egyik tévé igazgatójának a lakodalmán zenélni. Nagyon meg voltak elégedve, a fiúkkal is, jól játszottunk. Ez fent volt a várban, ott volt tartva egy üvegsátorban. Éjjel odajött hozzám egy úr, angolul kezd beszélni, de nem értem a nyelvet. Robi, az énekesünk tud angolul, megkértem, hogy tolmácsoljon. Felkértek, hogy menjek Angliába zenélni, három évre. Mondom: „Pont engem akartok, 63 évesen, mikor itt vannak a 25-30 évesek, miért nem őket hívja?” Azt mondja: „Mind jók vagytok, de nekünk egy ilyen szaxofonosra van szükségünk.” Ez most volt egy hónapja. Azt feleltem, hogy én már túl vagyok a hatvanon, a nyelvet nem tudom, gyerekeim, unokáim vannak, a feleségemet sem hagyom itt, nem tudok elmenni. Ha 23 évesen nem mentem el a Roșu și Negru-val Amerikába, akkor 63 évesen menjek el? A Roșu și Negru, aki nem tudná, a legnagyobb zenekar volt akkoriban. Együtt voltam katona a gitárossal. Szóltak, könyörögtek, hogy menjek velük. De a feleségem pont akkor szült. Még vártak rám egy fél évet, de nem tudtam megtenni, hogy elmenjek.

— Milyen zenét tetszik játszani?

— Én bármilyen zenét el tudok játszani. Játszottam operettet, rockot, könnyűzenét, népzenét. Bejött egyszer az étterembe Dumitru Fărcaș, híres román népzenész, itt játszottak. Leült velem szemben. Mikor elkezdtem játszani azt a zenét, amit ő talált ki. Amit ő a színpadon eljátszott, én azt játszottam neki aznap este. Azt mondta nekem: „Hogy tudod egy ilyen lusta hangszerrel, mint a tenorszaxofon, kiszedni, mikor még nekem is nehéz tárogatóval?”

— Ön zenészcsaládból származik.

— Igen, apám is zenész volt, nekem is hároméves koromtól hegedű volt a kezemben. Apám prímás, zenekarvezető volt. Öcsém is zenész, az egész családunk zenész, zenészdinasztia. Nagyapám még királyoknak muzsikált száz évvel ezelőtt. A Károlyi-kastélyban is sokat játszott, ő kisbőgős volt. Aki Nagykárolyban zenélt, az olyan volt, mint egy egyetem. Itt minden házban szólt a hangszer. A károlyi zenészek nagyon híresek voltak egykor, nekem rokonaim mind. Ruha Pista első unokatestvére volt apámnak. Ő nem ismert engem. Egyszer beült ő is a vendéglőbe, vacsorázni. A bőgősömnek, Ruha Zolinak még közelebbi rokona volt, jött minket meghallgatni. Kérdezte Ruha Pista, hogy ki a szaxofonos. Zoli mondta neki, hogy nem mondom, hallgasd meg, tud valamit? „Ki ez a gyerek?” — kérdezte utána. „Hát ez nagyon tud!” Mikor hallotta, hogy ki vagyok, gratulált, megcsókolt. Reggel öt óráig muzsikáltunk, mulattunk.

— A dinasztia tovább él, folytatódik a hagyomány?

— Folytatódik. A fiam is szaxofonozik, mondtam. Az egyik kisunokám klarinétos, Nyíregyházán van a Kodály Zoltánban. A kislány unokám zongorázik, tizenkét éves, nagyon tehetséges ő is. Most már nehéz sors zenélni, de csak csináljuk, folytatja a családom. De mindenki, a húgom, az öcsém családja is. Mikor születik egy újszülött, már azon gondolkodunk, hogy milyen hangszeren fog játszani, mire fog beválni.

— Előveszi még a szaxofont, szokott itthon játszani?

— Igen. Gyakorolok a mai napig. Előveszem a hangszert, takarítom, beállítom a nádat, foglalkozom a hangszerrel. És fújom is. Ezzel űzöm el az unalmat. Amúgy ez a szaxofon ötvenéves. Evvel kezdtem, evvel fejezem be. Tizenkét éves voltam, mikor szegény apám vette. Evvel kezdtem, evvel maradok. Ez a kedvencem.

— Nem sajnálja, hogy annak idején nem került külföldre, nem sikerült „nagy karriert csinálni”?

— Nem sajnálom, mert nekem a családom volt a legfontosabb. Ha lett volna arra lehetőség annak idején, hogy a családom is jöjjön, akkor igen. De nekem a családom a legfontosabb, és nekik is köszönök meg mindent. A feleségemnek és a családomnak köszönöm.

Fischer Botond