Betarthatatlan, abszurd követelmények az önkéntes tűzoltóegységeknél

Egyre inkább patthelyzetben a katasztrófavédelem: vagyonba kerülő felszereléseket és eszközöket, valamint alkalmazottat megkövetelő, abszurd törvények lehetetlenítik el az önkéntes tűzoltóegységek működését, nehezítve ezzel a hivatásosok mentési akcióit is.

Pár nap múlva július 1-je, ami nem csak azt jelenti, hogy fél évet már a hátunk mögött hagytunk, de határideje is az önkéntes tűzoltóegységek engedélyeztetésének — így értelemszerűen ez volt a legfőbb témája a Szatmár Megyei Területi Közrendészeti Hatóság (ATOP) tegnapi gyűlésének. Nem először, ugyanis az engedélyeztetéshez szükséges felszereltségi (és nem csak) követelmények — „amelyeket minden bizonnyal az íróasztal mögül ötlött ki egy olyan valaki, aki soha életében nem járt terepen, és fogalma sincs a valós életről és arról, hogy az önkormányzatok sokszor még a fizetésekre is alig tudják előteremteni a szükséges összegeket”, summázta ismét Véron András ATOP-elnök — egyszerűen teljesíthetetlenek az önkormányzatok számára. Például az ellátott terület lakosságszámától függően kell az önkéntes egységnek egy (1000 lakosig), két (2000–4000 lakos között) vagy épp három (4000–6000 lakos között) habbal-vízzel oltó kocsival rendelkeznie — miközben egyetlen oltóautó ára túllépi a 100 000 eurót. S bármily meglepő, még csak nem is az önkéntesek gépkocsiparkjával van a legnagyobb gond (a megyében most 26 önkénes oltóautó van, ami országos szinten is egész jó ellátottságnak számít, illetve jelenleg is folyamatban vannak olyan pályázatok, amelyek lezárultával három nagyközségbe érkezik vadonatúj, oltásra és műszaki mentésre felszerelt kocsi), de a rendelet előírja, hogy minden kocsin két képzett sofőr teljesítsen szolgálatot, akik az önkormányzat alkalmazásában állnak. „Hogyan alkalmazzon a vetési önkormányzat hat gépkocsivezetőt? Miből adjon fizetést nekik? Közigazgatási egységként — elvégre elsősorban azok vagyunk! — az organigramunk teljesen telítve van. Ha most hat sofőrt kellene alkalmaznunk, az azt jelentené, hogy majd' minden tisztséget meg kellene szüntetnünk, hogy felvehessük őket. Abszurdumok a rendeletben megköveteltek, és lehetetlen a gyakorlatban megvalósítani azokat. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az ellenőrző szervek kit vonnak majd felelősségre, kit büntetnek esetleg meg a teljesíthetetlen követelmények be nem tartása miatt?!” — háborgott Ilyés Gyula polgármester, s jogos felháborodásához csatlakoztak a Szamos mente településeinek az ülésen részt vevő polgármesterei is. Az önkéntes tűzoltóegységek létének szükségességét és gyakorlati hasznosságát egyikük sem vitatja, és anyagi lehetőségeikhez mérten igyekeznek is minden felszereltséget biztosítani ezek számára, de „úgy boldogulunk, ahogy tudunk” — azaz az önkormányzatok alkalmazásában egy sofőr van, ő vezeti az iskolabuszt, kezeli a munkagépeket, és amikor vészhelyzet van, a tűzoltóautót is. Domokos Sándor kolcsi polgármester felvetette annak lehetőségét, hogy több község összefogjon, és közös önkéntes tűzoltó-alakulatokat hozzanak létre (megoszlanának a költségek, s talán több lehetőség lenne az eszközök, felszerelések beszerzésére), de mint a Lázárit vezető Lengyel István elmondta, ez sem járható út — ők ugyanis két évvel ezelőtt épp egy ilyen településközi önkéntes központot szerettek volna létrehozni, de elutasították a pályázatukat. Emellett pedig — bár lehet, hogy több pénz jutna konkrétan a felszerelésre — egy ilyen központ kialakítása és fenntartása (nagy épület az önkénteseknek és külön a tűzoltókocsiknak, amelyeket 5 Celsius-foknál alacsonyabb hőmérséklet esetén szigorúan tilos nyílt területen parkoltatni) jelentős kiadásokat jelent.

A 193-as út mentén

A Szamos mente sűrű egymásutánban sorakozó településeit, Szatmárpálfalvától Barlafaluig a 193-as megyei út köti össze, melynek elképesztően és ugrásszerűen megnőtt a kamionforgalma, és nagyon leromlott az állapota — summázták szinte kórusban nemcsak az önkormányzati vezetők, de a gyűlésen részt vevő vidéki rendőrök is. „Most a leginkább balesetveszélyes szakasz Barlafaluban van, és nem túlzás, amikor reális balesetveszélyt említek, főleg az esti-éjszakai órákban. Azelőtt a Szamoskrassó–Szamoslippó szakasz volt járhatatlan, rengeteg bejelentést kaptam azoktól a gépkocsivezetőktől, akiknek az autója ott ment tönkre. Egész fényképalbumom van a kitört kerekeket, tengelyeket s egyéb rongálódásokat ábrázoló fotókból” — mondja a remetemezői őrsvezető, akinek a szolgálati lakása Pálfalván van, így nemcsak szolgálatteljesítés közben, de szabadidejében is érzékeli egyrészt az út minőségének a romlását, másrészt a hatalmas teherforgalmat. Azt senki nem tudja, hogy a kamionosok miért inkább ezt az tranzitútvonalat választják, abban viszont egyetértenek, hogy vissza kellene állítani az ezen az útszakaszon valamikor létezett súlyhatárt. De nemcsak a kamionosokkal van gond a 193-as úton, hanem az útjavítást végző céggel is — mint a pálfalvi önkormányzat képviselője itt is elmondta: úgy javítják az utat, hogy közben teljesen tönkreteszik a közművesítést, összetörik a vízvezetékeket. Mint fogalmazott, már több fórumon is jelezték a problémát, de eddig még semmiféle választ nem kaptak, s az útjavító cég sem végzi figyelmesebben a munkáját, azaz még senki illetékes 'nem szólt rá'.”

 Szabó Kinga Mária