Budaházi 60 - festészeti tárlat a Vécsey-házban

Tegnap a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegén nyílt meg Budaházi Tibor festészeti tárlata.

Budaházi Tibor az egyéni utakat kereső művész, akit megérint ugyan a korszellem, de elkerüli a stílusdivatokat, nem a kontamináció, inkább a teremtés vágya mozdítja ecsetjét. Eddigi gazdag életműve erre utal, hiszen a „kimerültség művészetének” évadján új aspektusokat és lehetőségeket keres. A festő nem merít, nem idézget, hanem teremt.

Budaházi táblái, vásznai némiképp a prehisztorikus lenyomatokra emlékeztetnek, egymást lefedő, áttetsző rétegeket látunk, melyek alól valamilyen sejtelmes titokzatos belső fény dereng fel. Az izgalmas, szinte plasztikus faktúra előtt a kultúrtörténetből ismerős jelek bukkannak elő (kereszt, háromszög), melyek kétségtelenül hordoznak szakrális tartalmakat (Krisztus keresztje, a Szentháromság jele), ám jelentéstartományuk sokkal bővebb. Egyfelől a barbarikumig mennek vissza, másfelől kozmológiai jelként is értelmezhetők, a világmindenség harmóniája, a rész és az egész összefüggéseire utalnak. Ezt a gondolatmenetet erősíti a Budaházi–ópuszokon gyakorta megjelenő vízfodorszerű írásfolyam, mely megint csak többértelmű, hisz képalkotó elem, grafikai jellegű, izgalmasan tölti ki a teret, szerepe azonban ennél sokkal fontosabb. A par excellence festő a négy alapelem (föld, víz, tűz, levegő) betűjeleit írja sorba. Budaházi piktúrájának kulcsszava az allúzió. Különös, hogy e műszó egy múlt századi parnasszista költő, Stephan Mallarmé leleménye. Sejtést, célzást, a majdnem kimondását jelenti. Budaházi képeibe belelátható a világ, Pompej és Altamira, lehámló vakolatok egy kültelki bérház belső udvarán, rosszkedvünk tele és töprengéseink alkonya. Azaz a táguló és mégis oly szűk világ.