Csak ennyire voltunk képesek

Politikusoktól gyakran halljuk: nem kell már foglalkozni azzal, hogy mi történt 1989 decemberében Temesváron, Bukarestben és az ország más településein, a mai fiatalokat nem érdekli a rendszerváltás története, ők már az új világban nőttek fel, jobban érdekli őket a jelen és a jövő, mint a múlt. Pedig aki nem érti az akkor történteket, nem ért semmit a későbbiekből és abból, ami ma történik. 1989. december 22-én éjjel sokan jóhiszeműen hittek az igazi változásban. Más volt a hatásuk a televíziós közvetítéseknek és más annak, ami a helyszíneken volt tapasztalható. Huszonkilenc év sem volt elég, hogy eldőljön: forradalom volt, terrorizmus vagy színjáték? Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. 1990. január 8-án jöttünk rá, hogy a decemberi események győztese nem a „nép” volt, hanem a szekusok, akik átalakultak, más szabályok szerint kezdtek el tevékenykedni, és azóta is ők irányítják az országot, annak mindenkori politikusait. 1989 decemberében elindult egy hamis történelem. Csak most értjük meg, hogy nem a sors adta szerencsének volt köszönhető, hogy a televízióban közvetített, a legkeményebb háborús filmekhez hasoló képeken láthatóak és hallhatóak voltak a géppisztolysorozatok, az erkélyen álló politikusokra pedig senki nem lőtt sem a terroristák közül, sem a Ceauşescu-rendszert megvédeni akarók közül. Folyton a terrorveszélyre és a szekusok támadására figyelmeztettek, a pulóveresek — akkor úgy nevezték őket — biztonságban szónokoltak az erkélyről. Hogy kik lövettek és kik lőttek, hivatalosan ma sem tudjuk. Az embereket azzal nyugtatták, hogy nincs áldozat, utána viszont ezres számban élvezték a forradalmároknak járó előnyöket azok, akik „el tudták intézni”, hogy megkapják a forradalmár-igazolványt. Évek múlva pedig megvonták a forradalmároknak járó juttatásokat, arra hivatkozva, hogy például Szatmár megyében nem volt forradalom. Ma sem tudjuk, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatása vagy megtartása mellett lövöldöztek. Mára már kezd egyértelművé válni, hogy nem a nép becsületét akarták megmenteni, hanem a Nyugat biztatására úgy akartak rendszert váltani a pártállam vezérei, hogy a kezükben maradjon a hatalom. Huszonkilenc éve nyögjük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a népet az akkori szokások szerint kivezényelték az utcára. Ma már átlátható, hogy a kegyetlen diktátor és gonosz felesége az akkori pártkatonák és a szekusok támogatása nélkül tehetetlen kis nyuszik lettek volna. Azok, akik védték — mert megérte nekik —, túl gyorsan és túl könnyen feláldozták őket, amikor úgy látták, hogy a diktatúra már korszerűtlenné vált, egy szabadabb világot kell kialakítani, a nagy lehetőségek világát.

Huszonkilenc év után naponta tapasztalhatjuk, hogy mivé lett ez a világ. Azok, akik akkor ott voltak a tv előtt vagy az utcákon, nem ezt akarták. A mai fiatalok, akik ebben a világban születtek és nőnek fel, joggal kérhetik számon, hogy a lehetőség ott volt a kezünkben, miért csak ennyire voltunk képesek.