Csendélet hájas unokaöccsel — de kinek a falán?

A bukaresti Odeon színház előadása úgy volt sikeres és modern, ahogyan ezt már tőlük megszoktuk: nagyon mai problémák klasszikus stílusban, hagyományos eszközökkel való ábrázolásával.

Az Odeon Színház társulata Szatmárnémetiben általában évente egyszer, a Sorompók nélkül fesztivál napjaiban szokott vendégszerepelni. Az eddigi alkalmak azonban nem akármilyen emléket hagyhattak a megyeszékhely közönségében, mert hétfőn este zsúfolásig megtelt az Északi Színház nagyterme. S a nézők ezúttal sem csalódtak. A már jó néhányszor bevált recept — kortárs szerző új utakat kereső darabja, a hagyományos és a modern színjátszás eszközeit izgalmas módon elegyítő rendezés, illetve színpadkép — ezúttal is megtette a magáét. Jó darabig lesz min gondolkodniuk a nem mindennapi szellemi kaland résztvevőinek. Pedig Ion Sapdaru darabja és Eugen Făt rendezése még csak nem is kérdez, csak megmutat. Abszurd és groteszk voltukban is hiteles helyzetek, képek egymásutánjával világítva be lelkünk eldugott, sötét zugaiba, kimondásra váró igazságokért.

Történet? Fikció?

Mindkettő és egyik sem. Lavanda, Cesonia és Mirela, a három naftalinszagú emlékek boncolgatásában élő vénkisasszony korszakalkotó elhatározásra jut. Úgy döntenek, hogy általuk felnevelt unokaöccsüknek, a képtelenül elhájasodott, testileg–lelkileg tehetetlenné babusgatott Pompiliunak „nőre” van szüksége, hogy valamennyire helyrejöjjön. Meg is egyeznek egy fiatal prostituálttal, aki — képtelen és humoros jelenetek után — végül sikerrel végzi el „munkáját”. Illetve… Az aktust minden áron végignézni óhajtó Mirela közben holtan esik ki a ruhásszekrényből, amelybe a fenti célból zárkózott. Pompiliut megrázza az eset, ráadásul beleszeret a lányba. Lavanda és Cesonia megpróbálják rávenni Lilit: játssza el a lehetetlen külsejű fiúnak, hogy viszontszereti. Ő azonban visszaretten attól, hogy ilyen embertelen játékot űzzön egy szerencsétlennel. Megkísérli őszinte, becsületes szavakkal helyükre tenni a dolgokat, ám sikertelenül. A két maradék „pótmama” is meghal, de még kísértetként sem engedik önálló emberi életet élni irántuk érzett, vélt elkötelezettsége és semmivel sem valósabb szerelme között őrlődő unokaöccsüket. Áporodott légkörű polgári otthon és pszichiátria, élők és holtak közötti párbeszédek között derül fény arra, hogy ez a négy, állandóan hálára és szeretetre hivatkozó ember számára olyan terhet jelent a többiek elviselése, hogy az már a gyűlölettel határos. Egymás nélkül azonban nem tudnak létezni. Tehát öngyilkos lesz a fiú is. A néző pedig hazamegy gondolkodni.

Báthory Éva