Csodák márpedig itt is vannak

Nagyon sok negatív történetet lehet hallani az egészségügyről mostanában. Túl azon, hogy hálás vagyok, személyes történetemmel szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek ismét elkezdjenek bízni az orvosokban, nővérekben. Varga Ilonának hívnak, 57 éves börvelyi lakos vagyok. Évekkel ezelőtt kezdődtek a problémáim, azonban a korábban elvégzett vizsgálatok pajzsmirigy-rendellenességeken kívül csak csontritkulást mutattak ki. Soha nem találtak semmilyen szívproblémát, vérnyomás-ingadozáson kívül egyéb bajt nem diagnosztizáltak nálam az orvosok. Mivel fizikai állapotom csak nem volt megfelelő, beutaltak Nagyváradra a kórházba, ahol vizsgálat vizsgálatot követett, majd kiderült, hogy komoly szívproblémáim vannak. A szívklinikán megvizsgáltak, majd szívkatéterezést javasoltak. Egy magyarországi orvos, konzultálva a családdal kijelentette, hogy a szívem nagyon rossz állapotban van, és a szívműködésem alig 25 százaléka a normálisnak. Ez a diagnózis teljesen váratlanul ért, mivel korábban egyik vizsgálat sem mutatott szívproblémákra utaló jeleket.

Nagyváradról Kolozsvárra mentünk, az ottani kórházba, ahol először egy stentet (csőszerű eszköz, amelyet főként erek elzáródásának vagy szűkületének megoldására, tágítására alkalmaznak) helyeztek be, majd nem sokkal később, három Bypass-műtét következett. Azt hittük, hogy ez egy sikeres műtét lesz, azonban később kiderült, hogy korántsem úgy történt a beavatkozás, mint ahogy nekünk elmondták, mert a problémák ismét jelentkeztek. A szívem továbbra sem javult, s bár azt hittük, hogy gyengeségem csak a felépülési szakasznak tudható be, ez nem így volt. A műtétet végző szívsebész azt mondta, hogy nem kell ilyen gyakorisággal kontrollra járnom, azonban mivel továbbra sem javult az állapotom, beutaltak a kolozsvári Kardio 1-es Klinikára. Itt egy katéteres vizsgálatot követően kiderült, hogy a szívem szinte alig látja el feladatát, képletesen szólva, a vérem épp hogy csak csepeg, nem hogy normális vérkeringésem legyen. Azonnal beutaltak a kórházba. A gyermekeim konzultáltak a műtétet végző orvossal, aki azt mondta — tavaly október végén — hogy majd január, februárban menjünk vissza. Mondta mindezt úgy, hogy tudta: bármikor meghalhatok infarktusban. A lányom ragaszkodott ahhoz, hogy mikor ügyeletes volt ez az orvos, akkor mégis fogadjon engem és vizsgáljon meg. Egy találkozó alkalmával azt mondta a gyermekemnek, hogy ne erőszakoskodjon tovább, mert úgyis meghalok, nincs kit megműteni. A lányom azonban nem hagyta magát, elment Temesvárra, Marosvásárhelyre, ahol szintén azt mondták, hogy nem tudnak segíteni rajtam. Végül, egy ismerős révén, egy neves bukaresti szívsebésszel sikerült konzultálnunk, aki azt mondta, hogy ha el tudnak vinni a fővárososba, akkor megvizsgál és meg is műt. Már folytak az egyeztetések a szállításomról — ami az állapotom miatt korántsem volt egyszerű — amikor telefonált az orvos, hogy van egy lehetőség, sokkal közelebb Börvelyhez, illetve Nagykárolyhoz. Az orvos egy debreceni szakembert ajánlott, aki más módszerrel oldja meg ezt a beavatkozást. A DEOEC professzorát, dr. Galajda Zoltánt ajánlotta a bukaresti szakember. Galajda doktor úr, a debreceni klinika Sebészeti Intézetének a vezetője, aki a Szatmár Megyei Kórházban is végez műtéteket. Miután megtekintette a leleteimet kijelentette, hogy egy másik módszerrel műtene engem, s koromnál fogva úgy gondolja, hogy ki kell bírnom a beavatkozást. A doktor úr mindamellett, hogy nem kendőzte el a tényeket és világosan beszélt úgy az állapotom kritikus voltáról, mint a műtét során felmerülő kockázatokról, olyan remek szakember, aki a nehézségek felvázolása ellenére is megnyugtatja az embert. Annak ellenére, hogy a doktor úr rábólintott arra, hogy elvégzi a műtétemet, korántsem voltunk túl a nehézségeken, hiszen éppen altatóorvos-hiány volt a Megyei Kórházban. Komoly egyeztetéseket követően, a Megyei Kórház vezetőségének hatalmas segítségével és igyekezetével sikerült leszervezni egy temesvári altatóorvos-csoportot, valamint egy aradi orvosi csapatot, akik külön ezért a beavatkozásért érkeztek Szatmárnémetibe. Tízórás életmentő műtétet hajtottak végre rajtam, egy olyan technikát alkalmazva, amit Romániában senki nem tud. Külön meg szeretném köszönni a Megyei Kórház munkatársainak, vezetőségének azt a segítséget, amit kaptam, mivel biztos komoly költséget jelentett mindez az intézmény számára. A kórházi körülmények biztosításán kívül kiemelném az ellátás során szerzett teljesen pozitív tapasztalataimat. Az ápolók, nővérek kedvessége, figyelmessége, szakértelme és törődése olyan fokú volt, amelyet semmilyen kritika nem érhet. Köszönöm nekik, ezúton is. Határtalan hálával és köszönettel tartozom ugyanakkor Galajda doktor úrnak és az ő kiváló csapatának, hiszen ha ők nincsenek, akkor ma már én sem vagyok. Annál is inkább hálával tartozom nekik, mert vállaltak minden szervezési nehézséget, anyagi terhet miattam, egy betegért, ismeretlenül. Szerettem volna, ha mások is megtudnák, hogy a sok rémisztő történet mellett, amiket hallani lehet, ilyen esetek is vannak. Egyfajta csodák ezek, hiszen ez számomra is maga volt a csoda, mely által lehetőséget kaptam tovább élni. Nem kell külföldre menni, mert itt is segíteni tudnak, csak meg kell találni a megfelelő szakembereket, akik szívvel-lélekkel végzik a munkájukat és tényleg azért dolgoznak, hogy gyógyítsanak. Ma már jobban érzem magam, van erőm járni, sőt még arra is, hogy a konyhában végezzek pár feladatot. Köszönöm mindenkinek, aki segített és hozzájárult ahhoz, hogy tovább élhetek családom körében!

Varga Ilona, börvelyi lakos