Diákok írták a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozatról

Lélekszirteken — a Magyar Kultúra Hetén

Az emberi közöny veszélyes. A napi rutin monotonná és érzéketlenné teheti a lelket. Akkor kell „tenni az Isten felé néhány lépést”, ahogy a Misztrál együttes koncertjén hallhattuk. Ezért kellenek a művészetek. Valamilyen belső, csillapíthatatlan késztetés, amely grabancon ragadja a kedves nézőt és kirángatja a közönyből.

Kultúránk nem születésünkkor fejünkbe csepegtetett édes nedű, ezt is tanulni kell. Elsősorban a „művelődésre” gondolunk tehát, ha A Magyar Kultúra Hetét emlegetjük, de összetettebb képet kapunk róla, ha tovább vizsgálódunk.

Magamat tekintve ez a hét zavart keltett a rutinomban. Természetesen nem bántam. Tudtam, hogy miután hazaérek az iskolából, a délutánomat nem azzal fogom tölteni, hogy leülök az íróasztalhoz, kinyitom a füzetet, megtanulom a betűhalmazokat, megpróbálom őket helyes sorrendbe helyezni a fejemben, majd becsukom a füzetet. Kinyit-rögzít-bezár. Ezen a héten felpezsdült a diákélet! És az előadás utáni napra is beszédtémát szolgáltatott egy-egy különös karakter, sokatmondó gondolat vagy kidolgozott ruhaköltemény.

Összeszedve cikázó gondolataimat, azt tudom mondani, hogy lélekformáló programfolyamnak lehettem szem- és fültanúja. A Magyar Állami Népi Együttes előadásán legszívesebben felszökkentem volna a színpadra és csatlakoztam volna a táncosokhoz. A taps, dobogás és a jóízű népi dallamok felbuzdítják a tespedő emberi lelket… A Misztrál együttes koncertjén dallamtapadás volt rám jellemző. Megzenésített formában a magyarórán tanult versek is szerethetőbbé váltak. Az egyszemélyes színdarabok: Márdirosz Ágnes balladaestje és Rappert-Vencz Stella mint Júlia, feltették a pontot az I-re. Őket figyelve nyomot hagyott bennem a felismerés, hogy az ember az érzelmek megannyi árnyalatában képes megnyilvánulni.

Az ősi néphagyománytól a mondavilágig, a balladától a vígjátékig, a népdaloktól és zsoltároktól a megzenésített versekig és azon is túl, a rockdalokig. A Magyar Kultúra Hete barangolás volt számomra. Barangolás lélekszirteken.

Újvári Anna XI. A osztályos tanuló

Útmutatás a jövő felé

Szatmáron idén immár tizedik alkalommal került megrendezésre A Magyar Kultúra Hete. A rendezvénysorozat első előadására január 22-én került sor, nem véletlenül, hiszen ez a nap a Magyar Kultúra Napja, Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását 1823-ban. A hét folyamán különböző stílusú előadások váltották egymást: láthattunk néptáncelőadást, mely annyira hangulatos volt, hogy sokak szívesen táncoltak volna az előadókkal együtt. A zene is fontos alkotóeleme volt a hétnek, 23-án a Misztrál együttes, 24-én Kovács Nóri és a Motiva zenekar, 27-én pedig Gryllus Vilmos, Gryllus Dániel és Sebestyén Márta zenéje töltötte meg a Dinu Lipatti Filharmónia előadótermét. Három nap, három különböző stílusú koncert, de mind egyforma a magyar nép számára. A hét többi napján színházi előadásokat láthattunk: Roncsderby, Fedák Sári, A sátán fattya, Visky András: Júlia, Kocsis István: Az áldozat, Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci. Az előadások között voltak vidám hangvételű és tragikus sorsot ábrázoló darabok. A rendezvénysorozat 29-én ért véget, a záróünnepségen fellépett a Felvidéki Rockszínház. Hogy mit adott nekünk, magyaroknak A Magyar Kultúra Hete? Szórakozást, kikapcsolódást, de ami fontos: egy cseppet a múltunkról, képet a jelenről és útmutatást a jövő felé.

Asztalos Andrea IX. D osztályos tanuló

Mert jó magyarnak lenni

(…) Hogy mit adott nekem A Magyar Kultúra Hete? Ez egy nagyon érdekes kérdés, hisz mit adhat egy hét az embernek, mely vágyakat ébreszthet benne, mely elveszett gondolatok közepette zakatolva tör a felszínre, mint harmatcseppes füveken megcsillanó napsugár? Új lehetőségeket? Ajándékot? Nos, talán velem is ez történt, egy nagyon szép ajándékot kaptam ettől a héttől (…) S nem csak nekem kitörölhetetlen emlék (…) Nagyon meglepődtem, mikor megláttam azt a rengeteg magyar embert, aki eljött a rendezvényekre, a koncerteken jó volt hallgatni az egyre felerősödő tapsviharokat, az elégedettségüket, örömüket. Kinyílt az emberek szeme, s mint megeredt friss patak partján az apró kavicsokon a vízcsepp, úgy csillant meg bennük az apró fény. Úgy éreztem, talán lehet, hogy csak egy kis időre, elfelejtik a zord hétköznapokat, s talán feléled bennük valami, ami éppúgy bennem is feléledt, amit félénken ám, de oly büszkeséggel mondtam ki, s mondhattunk ki mindannyian: „Jó magyarnak lenni!” Láttam az embereken a meghatottságot, mikor a diákszínjátszók Jókai Mór: A kőszívű ember fiait adták elő, az elismerést és a közös éneklést a koncerteken és a hatalmas tapsözönöket, amelyek lavinaként zúdultak a vicces, komoly, tragikus színdarabokat előadó művészekre. Én úgy gondolom, hogy Szent Margit legendája jó példa arra, ami igaz a mindennapokra, a hit és a remény a legfontosabb az emberek életében. (…) hinni kell a befektetett munka eredményében, hinni kell a jóban. Én hittem… elhittem azt, és tudom, hogy bár kicsi közösség a magyar, de oly méltó nevére, s oly alázatot követel ez a név s ez a nép, hogy mindenki büszkén viselheti, „mert jó magyarnak lenni!” (…)

Lázár Dávid IX. B osztályos tanuló